Mint egy falat kenyér, úgy kellett a Fidesznek ez a botrány a demokratikus ellenzék háza táján. A Gulyás Mártont érő inzultusra nem lehet mentség, hogy a magyar belpolitikában több mint egy évtizede éppen Orbán Viktor honosította meg az erőszakot, mint ami pótolja az észérveket, az ellenfél meggyőzését. Úgy tűnik, az indulatok megjelentek a baloldali térfélen is; minél inkább hasznavehetetlenné válnak a parlamentarizmus hagyományos eszközei, annál inkább. Immáron az összefogás hiányától és az idei kettős választási vereségtől frusztrált átlagos DK-szimpatizáns sem tűri meg az övétől eltérő véleményeket. Autoriter személyiség által vezetett, monolit politikai tömbben gondolkodik, akárcsak Orbán megrögzött hívei.
Holott frappánsabban nem is lehetett volna megfogalmazni a Pásztor Albertet miskolci polgármesternek jelölő szervezetek részére címzett jó tanácsot: "Cigányozás helyett baloldali megoldásokat!" Különösen érthetetlen az MSZP magatartása, amely legalábbis jóváhagyólag viszonyul Pásztor Albert jelöléséhez a miskolci önkormányzat élére. Félreértés ne essék: helyesen ismerték fel a szocialisták a jelenséget, valóban hiteltelenné vált a párt folyamatos kormányzásának nyolc esztendeje alatt, 2002 és 2010 között. Azonban félrekezelik a problémát, ha úgy vélik, az etnicista populizmus irányába történő nyitással kitörhetnek az ördögi körből. Ez a megoldási kísérlet nem csupán morálisan igazolhatatlan, de eltéveszti a lényeget is.
Különös, hogy a hazánkban uralkodó cigányellenességből éppen azok próbálnak most politikai tőkét kovácsolni, akiknek a sokat emlegetett nyolc évben szinte semmiféle mondanivalója nem volt a kisemmizettekhez, a leszakadókhoz. Akik a piacpártiság dogmáját egyenlőnek vélték a szociális érzékenység hiányával. Akik belső meghasonlást idéztek elő az MSZP tagságának jelentős részénél, s előkészítették a pártszakadást. Kétségtelen, hogy a jogállamiság iránt sokkalta elkötelezettebbek voltak, mint a ma regnáló hatalom. Azonban még most is szociális demagógiát kiáltanak, ha egy politikai erő emberarcú kapitalizmust tűz célként maga elé.
Elemzők már jó ideje beszélnek arról, hogy a Szovjetunió összeomlásának következtében a nagytőke elveszítette addigi korlátait. A szakszervezetek világszerte erőtlenné váltak, a bérből és fizetésből élők kiszolgáltatottá, a hagyományos baloldali pártok gyökértelenné, mondanivaló nélkülivé. A keletkezett hatalmi vákuumot persze ki kellett töltenie valakinek. Ez magyarázza a szélsőjobboldali pártok látványos előretörését Európa-szerte, az iszlám fundamentalizmus térhódítását már kontinensünkön is, illetve Orbán diktatórikus kísérletét Magyarországon.
Talán ezt ismerte fel az európai szocialisták új generációja, amely a korábban megszokottnál harciasabb magatartást tanúsít. Matteo Renzi következetesen elutasítja a fiskális szigort, amelyet a német jegybank erőltetne Olaszországra. Sigmar Gabriel, a német szociáldemokraták elnöke pedig teljes mellszélességgel kiáll mellette. Idő kérdése csupán, hogy a konzervatív pártok is felismerjék: a szélsőjobboldali pártok vitorlájából fogják ki a szelet, ha engednek a formálódó újbaloldal követeléseinek.
Az MSZP hitelességének visszanyerése azon múlik, hogy a párt hajlandó-e csatlakozni e nyugat-európai irányvonalhoz. Vonzóbb perspektíva lenne a cigányozásnál.
