Az újabb és újabb ellenség-képek legyártására specializálódott kormányzat az ellenzékkel történő leszámolást követőn terjeszkedési kényszerének megfelelően új szakaszba lépett. Nem annyira a civil szféra bekebelezésének étvágya az, ami újdonságnak tekinthető - s itt egy jogvédő szervezettel és egy kritikus tv-csatornával kialakult aktuális konfliktusra gondolhatunk -, hiszen ilyenek korábban is előfordultak, hanem azokra a hatalom belső struktúráját érintő ügyekre, amelyek a reklámadó bevezetésétől a miniszterelnökség kontra főváros vitájáig terjednek.
Ezek már az önpusztítás félreismerhetetlen jelei. Ahogy egy elszaporodott populáció egyedei is egymást kezdik fölfalni. Nevezhetjük a hatalom agóniájának, ami azonban egyáltalán nem biztos, hogy rövid lefolyású lesz. A végkifejlet megjósolhatatlan időpontja az ország teherbíró képességétől, a fásult beletörődés mértékétől és egy új, ütőképes ellenzéki stratégia megszületésétől függ. Azaz: sok mindentől.
De ez valószínűleg mégis az utolsó fázis. Amikor a rendszer erővonalait már betemeti, elmossa egy mindenhová betüremkedő massza. Hiszen maga a rendszer - bármilyen legyen is az - fogalma valamilyen konstrukciót sejtet, jól-rosszul kiépített szerkezetet, amelynek akár esetlegessége ellenére is vannak biztos pontjai. Ha üggyel-bajjal, de el lehet igazodni benne.
Most viszont még a bizonytalan fogódzópontok is elmerülnek ebben a bűzlő iszapban.
A hatalom-gyakorlók magatartása is egyre inkább ehhez az állapothoz igazodik. A kamarilla-politika jellemző tulajdonságai mutatkoznak. Az intrikáé. Amikor a közügyeket szűkkörű hatalmi csoportok egymással rivalizáló tagjai intézik. A legfőképpen a félrevezető féligazságokból táplálkozó önkénynek abba a fázisába kerültünk, amikor a haszonélvezők saját hatalmuk vakító fényében elveszítik a szemmértéküket, s mivel már korábban felmondták a józan kormányzáshoz szükséges meghitt együttlétet a valósággal, saját maguk is bizonytalan helyzetbe kerülnek. Már senki sem tudhatja, mikor kapja kézhez a végső küldeményt, a selyemzsinórt.
Ha viszont valaki megkapta, akkor jön az ő fenenagy felismerése, kiábrándult kritikája mindarról, amit korábban büszkén, dagadó mellel hirdetett. A közvéleményben pedig megszületik az együttérzés, sőt, a nagyrabecsülés irántuk, ami a kimondott igazság feletti gondtalan örömében a korábbi elvtelenséget és szervilizmust előzékenyen kisatírozza az emlékezetből. A megtért intrikusoknak immár közvélemény formáló szerepet kínálnak.
Habár az intrikus nem jószántából, a feltámadó lelkiismeret ösztönzésére jut el a felismerésig, hanem kényszerből, a kedvezményezettek közül történt kiszorítottsága révén. Ámde erről az egyéni egzisztenciális kudarcról úgy tud beszélni, mintha az a demokráciát, mindannyiunkat fenyegető veszély lenne. Az intrikusok elszaporodása és színeváltozása egyaránt a hozzájuk köthető politikai berendezkedés végét jelzi. Ámde a megújhodását kevésbé.
A szaporaság a hatalom újrafelosztásának számukra kedvező lehetőségeiből származik, hogy a növekvő bizonytalanságot kihasználva még hozzá lehet jutni valamihez; a színeváltozás viszont abból a felismerésből - mivel közel vannak a tűzhöz, bennük tudatosulhat a legkorábban -, hogy a helyzet már nem fenntartható, ideje köpönyeget váltani. A szaporaság a kezdőket, a kockázatot végsőkig vállalókat jellemzi, a színeváltozás viszont a dörzsöltebbek, az öreg rókák sajátja. A kifinomultak eleinte hallgatásba burkolóznak, de alig várják, hogy újra üzembe helyezhessék magukat. Óvatosak, ezért ha mégis veszik a bátorságot, hogy szóljanak, csak ritkán és független szakértőként nyilatkoznak, nehogy a hatalom végvonaglása kárt tehessen bennük.
Már nem is ez a minden gát nélkül áramló massza tölti el veszélyérzettel az embert, mert végül is valamely csatornán lefolyhatna egyszer, ha nem termelné újra az intrikusok szívóssága. Ez a szűnni nem akaró, elpusztíthatatlan szívósság. Ahogy a tisztességes és következetes kritikát vállaló, a demokráciáért valóban elkötelezett pozíciók körül sündörögnek. Némelyiket már sikerült birtokba venniük. A legutóbbi választásokon a kormányváltás kudarcához is nagyban hozzájárultak. A közvélemény őmiattuk érzékeli, hogy így vagy úgy, ezen vagy amazon az oldalon, de az elit leválthatatlan. Már csak azért sem leváltható, mert a közhiedelemmel ellentétben ez nem generációs kérdés: a vadonatúj jelentkezők, a fiatalabbak között is egyre többen alkalmazzák a politikai intrika jól bevált módszerét.
Személycserék természetesen nemcsak az egyéni helyezkedés miatt történnek, hanem ezekben az esetekben is a változtatás mindig a pozíciójából kirobbanthatatlanok erőterében, akaratának megfelelően zajlik. Vagyis a változás csak látszólagos, sőt, kifejezetten az eredeti helyzet konzerválását, a sorok friss erőkkel való feltöltését szolgálja.
És ez már nem pusztán a kormányoldal sajátja, habár az intrikusok legjava oda koncentrálódik. Mert mégiscsak a tényleges hatalom tudja igazán megfizetni ennek a műfajnak a virtuózait. De azért másutt is jó lesz vigyázni...
