Pedig igaz, ami igaz, őket se látom sokat a képernyőn, leginkább csak azokban a részletekben, amelyeket reklám célokra használnak fel. A véleményem igazolására azért végignéztem a Showder-klub néhány adását. Rokonszenvesek ezek a fiatal, vagy középkorú fellépők. Megpróbáltam végiggondolni, mégis mi a bajom velük, hiszen látható, hogy van humorérzékük.
S természetesen alkalmazzák minden humor alapszabályát: kipécéznek valami ismert mozgást, ez lehet fizikai, szellemi, vagy bármi szokásos mozgás, aminek mi, a "befogadók" ismerjük a lefolyását, de az váratlanul nem úgy folytatódik, ahogy azt vártuk. (Például a síkos járdán a lépés helyett fenékre esik valaki, s ha csak nem idős valakiről van szó, aki a csontját is törhette, akkor rendszerint elnevetjük, vagy elmosolyogjuk magunkat.)
Ahogy végiggondoltam a stand-uposok produkcióit, rájöttem, hogy túlságosan magánjellegű a humoruk. A kiindulás - a szokásos "mozgás" - természetesen a magánéletből származik, de ez nincsen másképpen a nagy, ismert humoristáknál sem. Mondjuk például egy lakásfelújítás nehézségei adják a témát, ahogy mostanában egy sokszor idézett reklámban látjuk.
Valójában tudjuk, hogy minden humorista az élet ilyen apró, ismert, esetleg személyesen megélt ügyéből indít, de az igazán jók, a kiválóak, mint a korábban Karinthy-gyűrűvel kitüntetett Hofi, Kern, vagy Gálvölgyi, valahogy mindig eljutnak a közösségi élet olyan leleplezéséig, ami már, ha úgy tetszik: országos élmény. Ezek a fiatal urak viszont mintha csak egy társaságban csevegnének, ahol jó poénokat várnak tőlük. Az a baj, hogy ez a társasági magánhumor a kivülállókat ritkán érdekli.
