Nagy konfabulálás közepette helyére került hát a német megszállás emlékműve, hogy legalább is hosszabb időre megcsúfolja a neki helyet adó Szabadság tér nevét.
A vasárnapra virradó éjszaka történtek után teljesen mindegy már, kinek mit mond vagy miről árulkodik a szobor. Mindegy, hogy szobor-e egyáltalán, vagy csak a hatalom ócska kísérlete, hogy maradandóvá tegye a nemzet megbékélt egységéről szóló erőszakos hazugságát. Mindegy, hogy birodalmi-e a sas, vagy náci, amely lecsap az ártatlan Gábrielre, tartson akár országalmát a jobbjában, vagy éjjeliedényt. Mindegy, mit gondolnak bal- vagy jobboldali, hatalomtól független, vagy a hatalomnak a maguk lelkét eladó történészek, filozófusok, esztéták, mit gondolnak-éreznek a hajdan meggyilkolt zsidók és nem zsidók megcsúfolt utódai. Mindegy lett, mit gondol a tébláboló Európa, amely mint futóbolondra tekint a határtalan közösségben önmagát ketrecbe záró magyar közösségre. Mindegy, mit gondol a demokratikus, polgári Németország arról, hogy a daru - az ízléstelenség dicséretére - aznapra virradóra állította talapzatára az orbáni rémálmot, amikor éppen hetven éve, hogy von Stauffenberg gróf, ha megkésve is, de legalább megkísérelte a Führer meggyilkolását. (Agyonlőtték, társai meztelenül, henteskampón végezték.)
Mindez mindegy.
A szobor vasárnaptól nem a nemzeti megbékélés egységének, hanem egy ócska kor ócska hatalmának a szimbóluma. Annak a hatalomra méltatlan hatalomnak a jelképe, amely gyáván, a nyár eddigi legmelegebb éjszakájának félhomályában meri csak a nemzet arca elé tolni "megbékélt egységének" emlékművét.
Mindezért én nem bontanám el soha ezt a szobrot. Nem dobálnám meg tojással, rothadó paradicsommal, nem átkoznám el tiltakozva. A helyén hagynám, boldogabb korokban majd megállnék előtte, csendben körbe járnám, s emlékeznék oly sanyarú időkre, amikor ez a szabadságszeretetét emlegetve orrát fennen hordó büszke nemzet, megalkuvóvá silányodva némán tűrte egy aljas hatalom regnálását.
