Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választásával ismét bebizonyosodott, hogy az Európai Unió a stabilitás és a józan kompromisszumok alapján működik. Ennek alapjait még 1945 után, a második világháború romjain fektették le Nyugat-Európa vezetői, és fokozatosan terjedt el a keleti perifériákat leszámítva az egész kontinensen. Politikailag két erő, a néppárti-kereszténydemokrata és a szocialista-szociáldemokrata tömb versengő együttműködésére épül, gazdaságilag pedig a tőke és a munka érdekeinek kompromisszumára. (Noha ez utóbbin sokat rontott az elmúlt idők neoliberális fordulata.) Párizs városának híres jelmondata - Fluctuat nec mergitur (Hánykolódik, de el nem süllyed) - jól illik az európai integráció intézményére is. Időről időre komoly válságokba ütközik, hepciáskodó politikusok és álpróféták megjósolják a szétesését, de aztán mindig jön egy ügyes kompromisszum, s az integráció hajója lomhán, de biztosan halad előre.
Ha valamit, annyit biztosan megtanultam a Brüsszelben és általában az európai intézményeknél töltött hosszú évek alatt, hogy a magyar közéletet oly jellemző hisztéria, a végletekig felfokozott indulatok és gyűlölködések tökéletesen idegenek az Európai Unió meghatározó intézményeitől és személyeitől. S bár időnként kemény viták robbannak ki, végül szinte mindig az történik, amit az integráció szabályait és logikáját jól ismerők előre látnak.
Pontosan ez történt most is. Ahogy a Népszava az EP-választások másnapjától következetesen megírta, a kormányfőknek egyszerűen nem volt más választása, mint a győztes Néppárt jó előre beharangozott listavezetőjének a jelölése. A frissen megválasztott és öt évig leválthatatlan Európai Parlament példátlan jutalomlabdát kapott volna, ha a választók akaratára hivatkozva leszavazhatja a kormányok háttéralkujával kitalált ellenjelöltet. A kormányokat tömörítő Európai Tanács számára ez súlyos pofon lett volna, az Európai Néppárt számára pedig maga a katasztrófa, hiszen egy bukott néppárti jelölt után aligha lehetett volna újból egy néppárti névvel kísérletezni. A dolog lényegében már akkor eldőlt, amikor Martin Schulz még a választások előtt bejelentette, hogy a szocialista frakció csak olyan jelöltet támogat, aki az EP-választások kampányában listavezetőként szerepelt. Márpedig a csaknem kétszáz fős szocialista frakció ellenében lehetetlen bizottsági elnököt megválasztani az Európai Parlamentben, hiszen az euroszkeptikusok semmilyen jelöltet sem fogadnak el.
Ezért csodálkoztam azon, hogy Magyarországon az EP-választások után nemcsak a kormánypárti propagandagépezet, hanem egy-két progresszív lap és hírportál is arról kezdett cikkezni, hogy "meggyengültek", netán "elszálltak" Juncker esélyei. A bizottsági elnök megválasztása szempontjából valójában teljesen érdektelen szempont volt, hogy Orbán Viktor támogatja-e vagy sem. Sőt, heves Juncker-ellenessége akár még jelzés is lehetett arra, hogy a luxemburgi exkormányfő a szélsőségekkel szemben az európai normalitást képviseli. Őszintén remélem, hogy legalábbis a demokratikus oldalon senki sem hiszi el azt az őrültséget, mely szerint Orbán Viktor "Európa erős embere" lenne. Ő valójában, ahogy a Reuters joggal írta, Európa "páriája". Aligha véletlen, hogy amikor Angela Merkel győzködni kezdte a Juncker-ellenes kormányfőket, Orbánt meg sem hívta a kötetlen beszélgetésre.
Orbán nem-je egyébként nem hasonlítható Cameron brit miniszterelnök Juncker-ellenes szavazatához. Cameron annak az otthoni közvéleménynek játszik, amelynek elege van a magunkfajta, az úszító brit bulvársajtó által másodrendűnek beállított kelet-európaiakból. Azt még én sem szeretném feltételezni Orbánról, hogy szerinte is másodrendű népség lennénk, akikkel a "büszke britek" nem is tartozhatnak egy közösségbe. Azt azonban sajnos mindannyiunknak látni kell, hogy Orbán Viktor újraválasztásával hazánk érdekérvényesítő képessége és végső soron megítélése is romlott az Európai Unión belül. Akármilyen igazságtalan és felületes is, egy országot külföldön általában vezetői és kormánya alapján szokás megítélni.
Az orbáni ellenkezéstől függetlenül jó-e nekünk, magyaroknak Jean-Claude Juncker megválasztása az Európai Bizottság élére? A helyes válasz az, hogy nem különösen jó, de bizonyosan nem rossz. Juncker számára az eurózóna stabilitása a legfontosabb prioritás, és mivel hazánk nem tudja, és a Fidesz-kormány alatt nem is akarja bevezetni az eurót, e tekintetben maradunk az EU külső körében. De nem Juncker bűne, hogy a szlovákokkal, szlovénokkal és a nemrég még lesajnált baltiakkal szemben mi nem vezet(het)tük be az eurót. Egyebekben viszont az új bizottsági elnök azt a józan, kompromisszumokra építő, szabálykövető politikát képviseli, amelynek az EU a több évtizedes stabilitását köszönheti. Luxemburg kis ország, a Benelux közösség tagjaként, Franciaország és Németország közé zárva minden lélegzetében a békére és az európai együttműködésre van ítélve.
Juncker sziklaszilárdan ezt fogja képviselni. S ne feledjük, hogy jobboldali politikusként, országa keresztényszociális pártja vezetőjeként teszi mindezt. Mit nem adnánk azért, ha nálunk is egy Juncker-szerű, kompromisszumokra törekvő, higgadt demokrata jelentené a jobboldalt!
