Februárban még 70. születésnapján köszöntöttük Johnny Wintert. Csütörtökön reggel jött a hír, hogy ismét szegényebb lett a rock-blues világa egy gitáros félistennel. Johnnyt egy zürichi klinikán érte a halál.
Az albinó Winter, aki 1944. február 23-án született a Texas állambeli Beaumontban, és nagyon korán beleszeretett a Mississippi Delta Blues-ba. Olyan tehetséggel és nem utolsósorban alázattal nyúlt ehhez a muzsikához, hogy hamar kivívta a fekete blues-zenészek tiszteletét. Egy legenda szerint karrierjét az indította el, hogy egy B.B.King-koncerten felkéredzkedett a Mester mellé a színpadra és nem vallott szégyent. 1968-ban kötött szerződést a Columbiával, amikor már elkészült első, szűk körben terjesztett hihetetlenül intenzív lemeze, amely később megjelent „hivatalosan” is, The Progressive Blues Experiment címmel. Első „igazi”, 1969-es lemeze bombaként hatott az amerikai fehér blues-körökben, az ifjú titán megbecsülésére jellemző, hogy egy másik blues-óriás, Willie Dixon is szerepet vállalt rajta. Még abban az évben Woodstock-ban is fellépett, majd – purista híveinek némi csalódást okozva – elment egy kissé „rockos” irányba, de ebben a műfajban sem vallott szégyent.
Johnny Winter legjobb felvételei egész pályafutásán azok voltak, amelyekben a blues fílingjét tudta egyesíteni a rock-gitározás virtuozitásával. Fehér muzsikusok közül ő bánt a legszenzációsabban az „üvegnyak” (bottleneck) technikával, közben olyan „slágerei” is voltak, mint zenésztársának, Rick Derringernek szerzeménye, a Rock and Roll, Hootchie Koo, vagy I. Sonny Boy Williamson dala, a Good Morning Little Schoolgirl. Nagyszerűen játszotta és üvöltötte rekedt hangján az „eredeti” fekete blues-szerzeményeket – ő hozta ki a válságból producerként B.B. Kinget a 70-es évek közepén és sokáig együtt dolgozott Muddy Waters-szel is – de ő maga is számos emlékezetes bluest írt, talán az It’s My Own Fault-tal, a Mean Town Blues-zal és az Everybody’s Blues-zal ért a csúcsra.
Johnny életét végigkísérte az alkohol- és a kábítószer-függés, emiatt többször súlyos hullámvölgyekbe került, de mindig újra és újra kisegítette bajából a legmélyebbről jövő zene és olyankor jobb volt, mint valaha. Így született meg például 1977-ben a Nothing But The Blues című albuma, vagy a 80-as évek közepén egy blues-trilógia, a Guitar Slinger, a Serious Business és a Third Degree. Ezek a lemezek a koraiakkal együtt – benne a sodró lendületű Johnny Winter And Live-val és csak három évtizeddel később megjelent 1970-es Live At Royal Albert Hall-lal együtt (ezen még együtt zenélt nem kevésbé tehetséges öccsével, Edgarral) – nem hiányozhatnak egyetlen blues-rajongó gyűjteményéből sem.
Már nem is reménykedtem, hogy egyszer életben láthatom őt. Végül 2008-ban, Simonyi András, a „gitározó nagykövet” közben járására sikerült őt elcsábítani Magyarországra. Bár Johnny akkor már súlyos beteg volt, ráadásul látása is végzetesen megromlott, amikor elkezdett a Petőfi Csarnok színpadán játszani, elfelejtettük, hogy egy megtört öregembert láttunk. A zene tartotta életben.
Johnny Winter csak halálával tette le végleg a gitárt. Utolsó lemezének felvételei elhúzódtak, így a Step Back című tervezett februári, „ünnepi megjelenést”, a szeptember 1-re halasztották. Már nincsen jelentősége. A legnégerebb, legfehérebb bluesman a mai napon kortalanná vált.
Negyvennégy évvel ezelőtt kaptam meg az abban évben megjelent Johnny Winter And albumot. Ma este újra előveszem. Egyetlen porszem sincsen a barázdákon. Nemcsak szó szerint.