Európa ezekben a hetekben a száz éve kitört első világháborúra emlékezik. Különösen a nyugati fele, amelyben máig ez számít a "Nagy Háborúnak'. Nyilván nem azért, mintha a második világháború nem lett volna elég tragikus és pusztító. De a második világháború veszélye a harmincas évek közepétől a levegőben lógott, sőt, egyes történészek tulajdonképpen az első világháború folytatásának, lezárásának tekintik. S az 1918 és 1939 közti időszak eszerint egyféle hosszú fegyverszünet, a háború folytatására való készülődés volt. Az első világháború borzalmai azonban valóban váratlan sorscsapásként zúdultak azokra a generációkra, amelyek legfeljebb nagyszüleiktől és a történelemtanároktól hallottak arról, hogy az európai nemzetek valaha háborút viseltek egymás ellen.
Számos regény és visszaemlékezés szól arról a száz esztendővel ezelőtti nyárestéről, amikor - ahogy Kosztolányi Dezső nevezte a kort - a "végtelen béke" csendjébe beledörrent a háború kitörésének híre. Az idilli történetekben lágy volt az este, gyönyörűen szikráztak a csillagok, s mintha minden, később a fronton odaveszett katonafiú ezen az éjszakán jegyezte volna el a kedvesét. Doris Lessing, a Nobel-díjas brit írónő 1919-ben született, de egész gyermek- és ifjúkorát beárnyékolta apja háborús sérülése és szülei ebből fakadó, keserű és elrontott élete. Olyannyira, hogy virtuóz módon írt egy olyan regényt, amelyben nem tör ki az első világháború, a szülei nem házasodnak össze, s anyja gyermektelen, de boldog asszonyként jólétben és anyagi biztonságban él. (Alfred és Emily.) A regény előszavában úgy fogalmaz, hogy legalább e regény formájában egy jobb életet szeretett volna ajándékozni a szüleinek a háború által elrontott valódi helyett.
Mások egészen más következtetést vontak le az első világháború szenvedéseiből. Mostanában, bizonyos tabuk ledőlésével, egyre több részletet olvashatunk a Németország elleni, második világháborús bombázások különös kegyetlenségéről. A brit történészek sem igen tagadják, hogy e bombázások nem csak a német hadi potenciált, hanem a civil lakosságot is tudatosan sújtották. De arról kevesen szólnak, hogy Winston Churchill és katonaviselt társai az első világháború szörnyű brit veszteségei miatt terelték át - amíg lehetett - a háborút a frontokról az ellenséges hátországra. Az első világháborúban közel egymillió brit katona esett el, de kis túlzással lélekben azok is mind meghaltak, akik élve kászálódtak ki a lövészárkokból. Ahogy egy túlélő emlékirataiban olvastam, (elnézést a különösen durva részletért) a felrobbantott csatornák és a folyamatos eső miatt sártengerré vált csatamezőn egy idő után már csak úgy lehetett közlekedni, hogy az ember az elesett katonák felpuffadt holttestein át lépdelt előre. Politikusként és parancsnokként azok vezényelték végig a második világháborút, akik jól emlékeztek a lövészárkok borzalmaira, és saját katonáik számára legalábbis igyekezték elkerülni azok megismétlődését. Mindez persze nem mentség, de legalábbis magyarázat a légitámadások kegyetlenségére.
S voltak, akik még a katonáknál, sőt, az európai civileknél is váratlanabbul, tökéletes kívülállóként szenvedték meg a Nagy Háborút. A belga fürdővárosban, Oostendében a napokban nyílt meg az a kiállítás, amely az első világháború afrikai frontján készült, korabeli fotókat mutatja be. Az egykori Belga-Kongó és az akkori német gyarmat Tanganyika között is háborút viseltek egymás ellen a belgák és a németek, amelyben sokezer, a fehér gyarmatosítók által kényszer-besorozott fekete esett el. Szegényeknek nem volt elég a gyarmati elnyomás, gyarmattartóik még arra is kényszerítették őket, hogy egymást irtsák egy, számukra aztán végképp értelmetlen háborúban. A fotókon nem is a nyilvánvaló szenvedés, hanem az emberi arcok látványa a legnyomasztóbb. Az afrikai ember sokat mosolyog, imád nevetni, de ezeken a fotókon kizárólag szomorú, keserű, agyoncsigázott fekete arcokat látunk, valami elégedett vigyor csak a fehér tiszteken látszik.
Az első világháborúban, ahogy Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című versében oly érzékletesen megírja, valamiképp az egész akkori európai civilizáció elesett. 1914-ben még nem volt Hitler, nem volt Sztálin, nem voltak "totalitárius" rendszerek. Mindkét oldalon olyan kapitalista országok álltak, amelyekben polgári parlamentek működtek, liberális vagy konzervatív kormányok voltak hatalmon, és az ellenzéki padsorokban ott üldögéltek a szociáldemokrata képviselők is. Azt az elképzelést, mely szerint a huszadik század minden szörnyűségét az egy kalap alá vont "totalitárius" rendszerek okozták, a mintegy húsz millió halottal járó első világháború önmagában cáfolja. A szörnyűségeket az önzés, a profitéhség, a nyersanyagok megszerzésének vágya, a polgári liberalizmus szellemi csődje okozta. A sors kegyetlen igazságtétele, hogy nem csak a nyilvánvaló vesztesek (Németország és az Osztrák-Magyarország) rokkantak bele, estek szét a háború végén, de a nagy győztesek (Nagy-Britannia és Franciaország) birodalmi státusza is ekkor kezdett szétmállani. Nem beszélve a cári Oroszországról, amelynek az egész társadalmi elitje elpusztult a forradalmak után. Igen, ahogy Ady írja, érdemes visszaemlékezni ama "egy világot elsüllyesztő, rettenetes éjszakára".
