Az ember szíve kivásik/ Egyik nyár, akár a másik - írta Weöres Sándor Valse triste című versében. Nem erről a verséről írta ugyan, de ide illik: „Tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.”
Szerencsésnek tartom magam, mert a zene nekem is mindig segít. A Bartók adót még nem lepte el a hazugság, a nemzetieskedő halandzsa, ott még igazi művészetet hallhatunk. Életjel a szervilitás és hazudozás özönében - ezért is inkább hallgatom azt, mint a persze mindig rendelkezésemre álló CD-ket, na és régi fekete lemezeket.
A hőségbe dermedt délutánon minap maga a csoda szólalt meg Kathleen Ferrier Schubert és Schumann dalokat énekelt a zongoraművésznek is remek Bruno Walter közreműködésével. Az, ahogy megszólal a Te vagy a csend...csodája, a szívszorító Halál és a lányka! Aztán Schumann megrendítő Asszonyszerelem, Asszonysors ciklusa! A szépség, a művészí igazmondás visszaadja a reményt, hogy a terroron, a gyalázaton, a megalázottságon túl is van egy másik élet - a művészeté. Az a közeg, ahol csak az igazi érték számít, ahol nincs" kétharmad", ahol az erőszak csak nevetségessé teszi az erőszakoskodót; mostanában már úgy hallgatok zenét, mintha gyógyszert vennék be; mintha egy fertőzés ellen védekeznék - a zenével.
Nem tudok betelni a Don Giovanni nagyszerű frivolságával, szabadságával életerejével, a Varázsfuvola emelkedett humanizmusával és bizony könnyes lesz a szemem - így van ez rendben -a Fidélió szabadsághimnuszától. Tudom, sokan mondják - okos, jó barátok is -, hogy ez nem más, mint öncsalás, menekülés a kérlelhetetlen valóság elől, amelyik nem lesz emberibb, engedékenyebb a muzsikától. Nem? Meglehet. De én - erősebb, tisztességesebb leszek. Mindenki igazabb, különb ember lesz - a zene megtisztít, felemel.
A zene úgy hat, mint a legendabeli Anteuszra az anyaföld, "érintésétől" új erőre kapunk, újra kiállunk önmagunkért, emberségünkért. Nem véletlen, hogy a mögöttünk lévő pokoli században és most, a jelenkorban, a magyar jelenben is a nagy muzsikusok, vállvetve néhány nagyszerű íróval, nemcsak a muzsikában, hanem a mindennapi életben is a szabadság hősei. Toscanini inkább elviselte a fizikai inzultust - igen, megverték fasiszta suhancok Rómában! - de a fasiszta himnuszt nem vezényelte el. Bruno Walter, Klemperer vállalta a száműzetést, hogy szabadon, büszkén muzsikálhassanak. És a legjobbak, akiknek nem kellett származásuk miatt menekülni egy Erich Kleiber, Fritz Busch vagy Bartók Béla tiltakozásul az embertelenség ellen az önkéntes száműzetést választották. Emigrációja előtt Bartók egy svájci ismerősének ezt írja: "Nálunk a keresztény középosztály szinte teljes egészében a náci eszméknek hódol. Szégyenkezem, hogy én is ebből az osztályból származom". Ma Fischer Ivánnak, Fischer Ádámnak, Schiff Andrásnak kell az aljasság, a "hazafiság" nevében elkövetett újabb gyalázat ellen felemelnie a szavát. Ha a hivatalos lakájsajtó lehazaárulózza, lezsidózza őket, elszántságuk annál teljesebb, bátorságuk maradéktalanabb lesz.
De mindenki előtt ott van maga a muzsika. Bach fensége, Mozart égi tökéletessége, Beethoven szabadságszeretete, a romantikusok Schubert, Schumann, Mahler fájdalmas szépsége.
Igen, a diktatúra, az elnyomás, az embertelenség ellen - hallgassunk zenét. Higgyék el, a muzsikától erősebbek és főleg emberibbek leszünk. Emberek maradunk.
