Money makes the world go round - a pénz mozgatja körbe a világot, éneklik a Kabaré című film és musical egyik legismertebb dalában. De a pénz szót bátran kicserélhetnénk az energiával is, hiszen mai világunkban nemcsak a fűtés, a világítás és a közlekedés, hanem a szórakozás és az információ is a bőséges energia-felhasználásra épül. A modernkori háborúk többségét az energiaforrások megszerzéséért vívják, s a demokratikus rendszerekben az energia ára és hozzáférhetősége érdemben befolyásolja a választásokat is. Ezért bármilyen szépen hangzik, de végső soron mégis naív óhaj azt kívánni, hogy az energiával kapcsolatos döntések ne "politikai", hanem kizárólag "szakmai" alapon szülessenek meg.
Jó példa erre a palagáz kérdése. A palagáz kitermelése súlyos környezeti károkkal jár, elszennyezi a vízforrásokat, és metángázt szabadít fel. Márpedig a metán egységnyi üvegházhatása húszszorosa a széndioxidénak. Vagyis, aki igent mond a palagázra, az lényegében támogatja a klímakatasztrófát. Igen ám, de az Egyesült Államokban óriási mennyiségű kitermelhető palagáz található, amely egyes számítások szerint az orosz földgázt (vagy annak egy részét) is kiválthatja Európában. Az ukrán válságra adott amerikai reakció farvizén már az első pillanatban megjelent az a motívum, hogy Európának orosz gáz helyett a jövőben amerikai palagázt kell vásárolnia.
S amikor a zöld szervezetek felhívták a figyelmet a palagáz súlyosan környezetszennyező hatására, Rasmussen NATO-főtitkár azzal a váddal állt elő, hogy a környezetvédők együtt működnek Putyin elnök Oroszországával. Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az orosz hatóságok milyen durván bántak el a Greenpeace aktivistáival, s ez ellen akkor milyen élesen tiltakoztak a nyugati országok, akkor könnyen átlátjuk e vádaskodás teljes képtelenségét. A hidegháborús hangulat azonban jó alkalmat teremt arra, hogy kitartó "putyinozással" el lehessen terelni a figyelmet a palagáz környezeti veszélyeiről.
Magyarországon, ha lehet, méginkább a politika határozza meg az energiáról szóló közbeszédet. A demokratikus pártok teljes joggal háborodnak fel azon, hogy az a Fidesz, amely ellenzéki helyzetben fröcsögő indulattal uszított Paks tervezett orosz bővítése ellen, most minden érdemi vita nélkül átverte azt a parlamenten. De csendben tegyük hozzá, hogy akik kormányzati helyzetben annak idején támogatták ezt a tervet, azoknak is illene most kissé árnyaltabban közelíteniük a bővítés gondolatához. A politikába vetett, amúgy sem erős bizalmat roncsolja, ha az emberek úgy látják, hogy a politikusok életbevágó össztársadalmi kérdésekről is pillanatnyi propaganda-szempontok alapján döntenek, vagy mondanak véleményt.
Józanul és pártpolitika-mentesen egy nemzeti energiapolitikának három szempontot kellene összeegyeztetnie. Minden háztartás, a szegényeké is jusson megfizethető energiához, ne veszélyeztessük a környezetet és a klímát, és minél kevésbé függjünk a más országokból, régiókból érkező energia-importtól. Sajnos az ilyen komplex közelítés kivételszámba megy, a politikai csatározásokban mindkét fél egy-egy érvet szokott túlhangsúlyozni, többnyire azt is leegyszerűsítő, demagóg módon.
Paks kapcsán az ellenzők például egy szót sem szóltak arról, hogy egy atomerőmű üvegház-kibocsátása relatíve mégiscsak alacsony, a támogatók meg arról, hogy a növekvő hűtővíz-igényt hogyan képzelik kielégíteni. S azt sem hasonlította össze pártsemleges módon senki, hogy az orosz atomerőmű és az orosz földgáz közül melyik jelent tartósabb és súlyosabb függőséget? És egyáltalán: ki tudja megmondani, hogy 2030-ban mennyi energiára lesz szükségünk, hogyan fejlődnek az új technológiák, és milyen kormányzat lesz Oroszországban? A nyilvános vitát mindenesetre a Fidesz-kormány sikkasztotta el, egy átláthatatlan konstrukciót erőltetve a jövő magyar generációkra is.
Elvben természetesen a megújuló energia a legbiztosabb megoldás. Nyugat-Európa és Kína egymással is versengve fejleszti ennek technológiáját és felhasználását. De nagy a kísértés arra, hogy a megújuló energiák előnyeit dícsérve lebecsüljük a szükségszerűen jelentkező problémákat. Ezt önkritikusan is mondhatom, hiszen kilenc éve egy könyvet is publikáltam "A szélkerék dala" címen, amelyben igen lelkesen írtam a "tiszta energiáról". Holott tiszta energia nincsen, a kitermelés és a felhasználás minden esetben környezetterhelést jelent. Csak az energiatakarékosság, a fel nem használt energia tekinthető száz százalékig tisztának.
Magyarországon például, amennyire tudom, az elmúlt húsz esztendőben senki sem írta le - legalábbis nem a nyilvános médiában -, hogy Európában a megújuló energiával előállított elektromos áram hatvan százalékát a vízierőművek termelik meg. S bár más megújuló energiák felhasználása dinamikusabban növekszik, szerényebb mértékben a vízi energia hasznosítása is nő. Magyarországon azonban a téma politikai tabunak számít, sőt, azt is illik letagadni, hogy a vízi energia az egyik legjelentősebb megújuló energia. Márpedig elég komolytalan a megújuló energiáról úgy általában értekezni anélkül, hogy legalább futólag megemlítenénk az egyik legelterjedtebb típusát.
Nem az a tragédia, hogy az energia politikai kérdés is, hanem az, ha a szakmai vitát teljesen kiszorítja a leegyszerűsítő politikai propaganda.
