"Alulírottak, Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés elnöke és Szakasits Árpád, a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökének védnöksége alatt Wallenberg Bizottságot alakítottunk azon célból, hogy Raoul Wallenberg budapesti svéd követségi titkár működésének emlékét megörökítsük… Tisztelettel kérjük,… engedélyezze a székesfőváros vezetősége, hogy közadakozásból… - lehetőség szerint a Szent István parkban - Raoul Wallenberg szobra felállíttassék. A szobor modelljét Pátzay Pál szobrászművész már elkészítette… A Wallenberg-akció volt védettjei készséggel adják össze a szobor felállításának költségeit, erre máris megfelelő felajánlások történtek." - olvasható a Budapest polgármesteréhez intézett, 1945. november 11-én kelt beadványban.
Az aláírók közt ott találjuk a Kontrollbank, a Leszámítoló Bank és a Goldberger igazgatóját, az Orion, a Községi Takarékpénztár, a Hitelbank, a Kereskedelmi Bank és a Magyar Olaj ügyvezető igazgatóját, kórházi főorvost, kereskedőket, ügyvédeket, akik maguk is a Humanitárius Mentőakció tagjai, munkatársai voltak. A szobor állításhoz szükséges pénzt 722 magánszemély adta össze.
A Wallenberg Bizottság, nemcsak a később sokat hányódott szoborral kívánt emlékezni, hanem megbízta Lévai Jenőt egy Wallenberg tevékenyégét bemutató életrajzi könyv megírásával (Raoul Wallenberg rejtélyes élete, hősi küzdelmei és rejtélyes eltünésének titka (1948, Budapest). Ugyancsak ez a Bizottság szervezett Wallenberg díszhangversenyt 1946. június 19-én a Zeneakadémáiára, amelyet a svéd rádió is közvetített. A hangversenyen. a háború után Budapesten először lépett fel a Svédországból hazatért Fischer Annie is. Ez volt az első alkalom arra, hogy hivatalosan is méltassák a svéd diplomata érdemeit. Akkor még senki nem tudta az igazságot e nagyszerű ember sorsáról, ezzel a szemmel érdemes újraolvasni az akkori méltatást, amelyet egy tehetséges fiatal író, Forgács Pál készített:
"Különös magatartása, furcsa németsége - amely üzleti tolvajnyelvként hatott -, ugyanúgy illett hozzá, mint a viharkabát Eden-kalappal, vagy később a szürke acélsisak és a hálózsák. Beszédmódja valami ideiglenességet éreztetett, mintha bizonygatni akarta volna, mennyire átmeneti állomás számára mindez, mindaz, ami számunkra végveszély, végső harc. Ironikus játékkedv csengett ki stílusából, a jó sport felett érzett öröm; Amerika és Afrika érződött benne, anélkül, hogy valaha is említette volna.
Azt suttogták, Afrikából jött, öt nap alatt repült volna Cape-Townból Stockholmba, majd Budapestre, mert úgy hallotta, itt segítségre van szükség. Jól ismerte Amerikát, évekig élt Afrikában, valaha Budapesten is járt, mindenhol, a világ minden zugában. Bizonyosat senki sem tudott, hittek ezt-azt, olyat is, aminek talán semmi köze nem volt a valósághoz. Mindezekre ösztönösen lehetett ráérezni, és talán innen származott, hogy hiába burkolta magát a Sportsman American Köpenyébe, hiába hordott álarcot, hogy kisebbítse önmagát: munkatársai az álarc mögött is látták a hőst; majd később, mikor a sors letépte róla az álarcot és ott állt a hős, már senkit sem lepett meg.
A legtöbben meg sem értették. Munkatársai - még a legfáradhatatlanabbak is - önmagukért, barátaikért, sorstársaikét harcoltak, harcra kényszerítve, hiszen ezen kívül csak a halált választhatták. De miért harcolt Wallenberg? Mi hozta őt a világnak erre a tájára, a fél világon át, egy más életből, ebbe a gyilkos, apokaliptikus zűrzavarba? Mely hang szólította őt, mely erő mozgatta meg?
Ez az erő a hősök ereje volt, olyan hősöké, akik e Földről már régen eltűntek és talán csak a mesékben létezhettek. Vándorlovag volt, tiszta és rettenthetetlen, a sárkányölő reinkarnációja, aki emberfeletti célokért száguld a harcba, gáncsnélküli Idealista. A régi hősök pátoszától idegenkedett, az ő pátosza a cselekedeteiben volt. A hősszerep felvidámította és egyben idegesítette is. De hiányzott belőle a múlt hőseinek keménysége is, minden nyersesség távol állt tőle, inkább szégyenkező részvét hatotta át: Az ostromlott városban, ahol az életére törtek, kiugrott autójából, hogy megvizsgáljon egy szilánk ütötte lovat, mikor az már éppen a lelkét lehelte ki az út szélén. Kereszteslovag volt, amilyet a régiek között nem lelhettünk, mert mindenkit szeretett: a szenvedés, nyomor, elárvultság idegen volt számára. Félt a veszélytől, de megvetette és legyőzte félelmét, hiszen győzni akart a veszély fölött.
Több volt, a régi lovagoknál, inkább az apostolok méltó utóda volt; a jót a jóért cselekedte, nem kért és nem várt érte semmit; tudta, hogy az ember gyenge és aljas, de nem kívánta megjavítani, csupán segíteni akart. Mikor egy SS katona a követség küszöbén sírva fakadva kérlelte, segítséget kérve, nem tudta rászánni magát, hogy kidobja. "Végül is - mondotta - olyan ember ez is, mint a többi". Ellenfeleiről, a Sztójay-kormány államtitkárairól és miniszterbanditáiról tudta, hogy elvetemült gyilkosok, akik azért törnek az életére, mert embereket ment, mégis egyenrangúként tárgyalt velük. Tudta, hogy minden megállapodást megszületése után nyomban megszegnek, ő mégis tartotta magát a játékszabályokhoz, nem naivitásból, de az ember és a lovag jó ízlése szerint.
Játékos volt és hitt a játékában, szerette a 24 órás munkanapot, az átdolgozott éjszakákat, jókedvűen evett hideg konzervet száraz kenyérrel a légópincékben, poros, olajos viharkabátjában. Nem kellett a gyarmati angol urak módjára szmokingot öltenie, hogy elegáns legyen, a ládán ülve is estélyi öltözékben látszott lenni. Az őt körülvevő légkör varázserővel hatott még munkatársaira is. Az Üllői út reménytelenül mocskos tömegszállásán, a Harmincad utcai vaksötét pince bokáig érő talajvizében is a Nyugatra emlékeztetett, Svédországra, ahol még tiszta és méltóságukat őrző emberek élnek, ahol - rettenetes távolságban - talán még ember az ember.
Érezték azt a varázst védencei is, akik a razziák és a csendőrök elől menekülve kétségbeesetten rohanták meg a követséget, hiszen ők maguk, vagy rokonaik már végveszélyben voltak. Ezek a szerencsétlenek, akiknek szenvedései sokszor minden civilizált gátat áttörtek, akik üvöltöttek mert testüket marcangolták, ezek Ő előtte megnyugodtak, összeszedték magukat, de nem számításból vagy tiszteletből - Ő sosem vágyott tekintélyre -, hanem, mert megérezték a hajlíthatatlan szellemet, a félelem és gáncs nélküli embert, aki vállalja a halált is, mert úgy véli, kötelessége idegen emberek idegen ügyéért harcolni, egy eszméért, amelyet talán meg sem tudott fogalmazni, csak megérezte és érvényesítette; és amely akkor, ebben a városban - talán a világ e részében egy emberben testesült meg, Raoul Wallenbergben.
Saját magától és másoktól teljes erőbevetést követelt, de mégis távol állt tőle a hősi póz. Télikabát nélkül, Hegyeshalomig utazott védencei után, pisztoly nélkül ment be a nyilasházakba. De a történelem, az események hullámzása nem engedte, hogy alábecsülje önmagát, a hullámok egy magaslatra tornyosultak, és felemelték alakját. Az eseményekkel együtt nőtt, ezek a hullámok egy szempillantással a győzelem előtt ragadták el. A fasiszták lettek volna, vagy egy gránát találta el a kocsiját? Ki tudja?
Jött és eltűnt a megmentett védencek szeme elől, miként a legendák igaz hősei. Bármilyen igazságtalannak tűnik is ez a vég, mégiscsak felemelő: utolsó vonás a képen, mely lezárja egy igaz és rendkívüli hősi eposz történetét. Cselekedett, ezreket mentett és dolga végeztével eltűnt. És ami még több: visszaadta a hitet - a hitet abban, hogy vannak és lesznek olyan lények, akik önzetlenül állnak a földalatti hatalmak útjába, hogy megvédjék a védteleneket, hogy vannak és mindig is lesznek hősök és kései lovagok, akik felbukkannak, harcolnak és távoznak tisztán és hajlíthatatlanul.
És ez Raoul Wallenberg életének tanulsága."
