- Előny vagy hátrány Horn Gyula unokájának lenni?
- Sem nekem, sem a családom más tagjainak sok előnyünk még nem származott belőle, sem munkában, sem anyagiakban, sem kapcsolatokban. Ez a nagypapának sem tetszett volna. Hátrányt már többet tudnék említeni. Amikor hivatalos ügyet intézek, valamit vásárolok, vagy névre rendelek taxit, gyakran megkérdezik, rokon vagyok-e. Ilyenkor általában visszakérdezek, hogy miért: számít?
- És erre hogyan reagálnak?
- Sokféleképpen. Jó néhányan ilyenkor áradoznak, hogy mennyire szerették a Gyulát. Sokan viszont éppen az ellenkezőjét mondják. Szélsőségesek a reakciók.
- Milyen volt a kapcsolata a nagypapával?
- Szerintem jó. De nem biztos, hogy igazán kapcsolatnak lehet nevezni. Én akkor voltam gyerek, amikor ő a politikai fénykorát élte. Abból az időből emlékképeim vannak. Emlékszem, amikor nála jártunk, láttam a sok telefont, amiből látszott, hogy fontos ember. Egyszer egy újságíró bácsi megkérdezett, hogy mit csinál a nagypapám. Én meg mint gyerek azt válaszoltam, hogy megy a különböző országokba békét kötni. Tinédzserként 94 és 98 között, amikor miniszterelnök volt, együtt laktunk a miniszterelnöki rezidencián. Már a költözés is nehéz döntés volt, mert egyáltalán nem tetszett neki, ami mindezzel együtt járt. Hogy őrök vigyázzanak rá, ők nyissák az ajtót. Napközben sosem hívtuk fel egymást telefonon, de voltak közös családi ebédek, ünnepek, filmnézések. Néha sakkozni tanított minket, együtt jártunk ki a hétvégi telekre kapálni, permetezni.
- Tehát úgy éltek, mint egy normális hétköznapi család.
- Ezt azért ne mondanám. Aki ismerte őt, tudja, nem volt könnyű vele. Kemény, karakán ember volt. Voltak vele négyszemközti beszélgetéseim. Nem szerette a mellébeszélést. Megkérdezte, hogy vagyok, de nem akart közhelyeket hallani, arra volt kíváncsi, tudom-e, hogy jó irányba megyek. Nem akart sosem segíteni, arra ösztönzött bennünket, hogy magunk érjünk el mindent és ne vegyünk semmit késznek.
- Utólag ezt ön is nagyra értékelheti.
- Igen, de csak utólag. Azt gondolom, ő azt akarta, hogy magunktól váljunk értékes emberré.
- Az 1998-as választást az MSZP elvesztette, már nem volt miniszterelnök, aztán lemondott a pártelnökségről. Több ideje lett, nem vált intenzívebbé a kapcsolat?
- Beszéltünk ugyan otthon a belpolitikáról, de nem nagyon szerette ezeket. Ráadásul 98 után is aktív maradt. Azt hittük, nyugdíjba vonul és akkor könnyebb lesz. Csakhogy parlamenti képviselő maradt, alelnöke a Szocialista Internacionálénak, mindig volt valami dolga. Egyáltalán nem egy nyugdíjas nyugodt életét élte.
- Ismerjük el, ő ilyen volt. A parlamenti szobáját is az állandó nyüzsgés jellemezte. Éreztek ebből valamit?
- Ezt sosem lehetett megszokni. Nem értettük, mi hajtja. Nem nehezteltünk rá, amiért politikus volt, de utólag úgy érzem, akkor sem lett volna bensőségesebb a kapcsolatunk, ha például velem jár teniszezni.
- 2007-ben váratlanul beteg lett és hat éven át a világtól elzártan, kórházban volt. Ennek a beszélgetésnek is egyik apropója, hogy ezen a héten volt halálának első évfordulója. Hogy élte meg a család ezt a hat évet?
- Egy hosszan tartó súlyos betegség minden család életében nagy gondot jelent. Mi is nehezen éltük át ezt a hat évet. Ambivalens érzéseim vannak. Hosszú ideig az összes orvos, a nővérek, az egész kórházi személyzet maximális diszkrécióját és törődését éreztük. Sokáig gondolkodtunk, elmondjuk-e, mi a baja, és ezzel elejét vegyük a találgatásoknak, vagy inkább ne mondjunk semmit. Erre nem volt recept. Később pedig már kaptunk olyan jelzéseket, amelyek túl vannak a normalitáson. Mindezt nem volt könnyű elviselni és ezt nem azért mondom, hogy sajnáltassuk magunkat.
- Milyen változások történtek?
- Az állami kórházat is érintették a 2010-es kormányváltás utáni átalakítások. Egész osztályok személyzete cserélődött a kórházban is, elküldték az igazgatót, Szilvásy György testvérét, Szilvásy Istvánt is. Sokakban felmerült, hogy a nagyapám milyen alapon lehet még mindig ott, milyen alapon lássák el, hiszen mégiscsak egy kommunistáról van szó. Egy ilyen helyzetben mi védtelenek voltunk és a kormány jóindulatára volt bízva, hogyan döntenek.
- Ön ott volt Horn Gyula utolsó nyilvános szereplésén, a 75. születésnapján. Akkor már látszott, hogy beteg, vagy önök tudták, hogy baj van?
- Mi már régebben tudtuk, hogy baj van, sok jel utalt rá. De hogy milyen volt a nagypapi: később derült csak ki, hogy "kijátszotta" a magánorvosát és a parlamenti orvosát is. Mindkettőnek azt mondta, hogy volt felülvizsgálaton és közben nem ment el. A 94-es balesete óta, amikor a feje és a csigolyái súlyosan sérültek, rendszeres vizsgálatra volt szüksége, de mint kiderült, 2006-ban es 2007-ben ezeket elhanyagolta. Tudtuk, hogy baj van, de azt nem, hogy mekkora. Amikor interjút adott - például a Napkeltének - akkor látszott, hogy baj van a memóriájával, nem volt annyira sziporkázó, nem reagált úgy, mint régen. Így az a születésnap nagyon nehéz volt az egész családnak.
- Horn Gyula mindig magányos, erős ember volt. Milyen volt mellette a családja helyzete?
- Nehéz volt, de ezt szokta meg mindenki, aki vele élt, akárhány évig. Így a nagymama is, anyám is, mindenki ezt tartotta természetesnek. Nagy teher hárult a gyerekeire, akikkel gyakran előfordult, hogy ha valakivel kapcsolatba kerültek, az rögtön a papájukkal akart találkozni. A nagymama pedig Nobel-békedíjat érdemel, amiért annyi évig kibírta egy aktív politikus mellett. Én borzasztó keveset tudok a nagyapámról, hiszen az ő élete a családban sosem volt téma. Sem a családja tragédiája, sem az 56-os szerepe. A terhek megosztása meg sosem merült fel, rettenetesen magányos ember volt. Sok olyan terhet cipelt, amit nem is akart senkivel sem megosztani. A szocialista pártban egy nagy csapat tagja volt, Kósánéval, Keleti Györggyel, Katona Bélával, Kovács Lászlóval együtt, de utána kinőtt mellőlük. A többi pártban néhány emberrel tudott beszélni.
- Mit szólt ön ahhoz, hogy a napokban, egy interjúban Orbán Viktor méltatta Horn Gyulának a határnyitásban vállalt szerepét?
- Mi mindig abban a hitben éltünk, hogy Orbán Viktor és a nagyapám kapcsolatát a fair vetélkedésben egymással küzdő ellenfelek közötti kölcsönös tisztelet jellemezte. Az már egészen más kérdés, hogy egyáltalán fellelhető-e napjainkban a fair küzdelem és a tisztelet a magyar politikai életben. Mindenesetre a család megdöbbenéssel értesült arról, hogy a fideszes európai parlamenti képviselők ellenezték, hogy az Európai Parlamentben termet nevezzenek el a nagyapámról. Úgy érrzem, ez a legrosszabb magyar hagyományokat idézte. Ebben a kontextusban nehéz elhelyezni azt az interjút, amelyet Orbán Viktor a Bildnek adott és amelyben elismerő szavakkal méltatta nagyapám tevékenységét. Valószínűleg korábban tévedett a baloldal, amikor azt hitte, hogy a Fidesz sok mindent nem mer megcsinálni, nehogy szembekerüljön Európával. Látszik, hogy mer.
- A család nevében ön beszélt Brüsszelben, amikor a múlt héten felavatták a Horn Gyuláról elnevezett termet. Hogyan esett önre a család választása?
- Ez az utolsó pillanatban történt változás volt. Martin Schultz, az Európai Parlament szocialista elnöke már beszélt, amikor az édesanyám megkért, inkább mondjam én el azt a beszédet, amit neki írtunk. Igyekeztem nagyapám szellemében beszélni. Megemlítettem, hogy egy ember addig él, amíg a neve él, és az, hogy most egy termet neveztek el róla, azt jelenti, hogy elismerik amit ő, az egész Németh-kormány, a magyarok és a németek egykor tettek. Felidéztem, ha ő itt lenne, megköszönné ugyan az ünnepséget, de azt is mondaná, menjünk vissza mielőbb dolgozni. Nem szerette az ilyen ünneplést.
- Minden magyar EP-képviselő ott volt, jobb- és baloldaliak egyaránt?
- Nem. Pedig amikor Antall József egykori miniszterelnökről neveztek el egy szárnyat, az európai és a magyar szocialisták is részt vettek az ünnepségen. Az európai konzervatívokat osztrákok képviselték az avatáson, ők ezt fontosnak és szimbolikusnak gondolták. A nagypapámról azt szokták mondani, hogy megosztó személyiség volt. De ha valaki megnézi jó tíz évvel ezelőtti nyilatkozatait, olyanokat hallhat, hogy közös álláspont, nemzeti minimum, állapodjunk meg a jobboldallal. Ő egy integráló ember volt, kereste a közös pontokat, nem hitt a személyeskedésben. Sosem hallottam például, hogy nem ül le Orbán Viktorral, sosem hallottam, hogy okot szolgáltatott azokra a jelzőkre, amelyeket utólag rá akarnak ragasztani. Az, hogy a jobboldaliak közül senki sem volt ott az avatáson, az ő szegénységi bizonyítványuk. Csak annyit üzennék nekik, hogy ha a múlt teljesítményét nem ismerik el, akkor hogyan várják el a következő generációktól, hogy értékeljék az ő teljesítményüket. Lehet emberekre bélyegeket ragasztani, de később ne csodálkozzanak, ha velük is ugyanez történik.
- Ön szerint mikor lesz a magyar parlamentben Horn-terem?
- Nem tudom. Sokan nem tudnak felülemelkedni, túllépni dolgokon. A nagypapám 24 éves volt 1956 októberében. A felesége akkor várta az első gyereküket - hiszen az édesanyám október 30-án született. Én most 34 éves vagyok, sokkal több tapasztalattal, de ha adódna hasonló helyzet, nem biztos, hogy tudnék dönteni, melyik a jó oldal. A nagypapám biztos rossz döntést hozott akkor. De akik ma róla beszélnek, nem voltak ott, nem tudják, mi történt valójában, csak megbélyegeznek, és erkölcsi fölényt próbálnak kovácsolni. Mikor lesz Horn-terem? Majd ha felfogjuk, létjogosultságuk van a különböző nézőpontoknak, és ha a jobboldalon komolyan veszik Orbán Viktor 2012-ben elhangzott szavait: "elsősorban mindannyian magyarok vagyunk, a nemzet boldogulásáért cselekszünk saját hitünk és legjobb tudásunk szerint, ezért mindig több az, ami bennünket összeköt, mint ami szétválaszt".
- És mikor jut el a magyar társadalom odáig, hogy megismerje Horn Gyulát?
- Az utóbbi években sajnos többen megpróbálták dehonesztálni, például kisebbíteni vagy elvenni a határnyitásban, Magyarország euro-atlanti integrációjában szerzett érdemeit. Én erről csak annyit mondok, hogy az utóbbi 25 évben mindenkinek lett volna lehetősége, hogy elmondja, megírja mi történt szerinte. Nem tették. Az, hogy a nagyapám emblematikus figurája lett a határnyitásnak, annak a magyarázata, hogy ő volt a legbátrabb. Nem kapta volna meg a Károly-díjat, ha a kitüntetés adományozói nem nézik meg, valóban ő érdemelte-e meg. Emlékszem, ahogy május elsejéken ott állt testőrök nélkül a Városligetben, panyókára vetett kabáttal és oda lehetett hozzá menni, beszélgetni. A magyar társadalom sokáig ismerte, értette, és sokan talán szerették is Horn Gyulát. Fontos lenne, hogy az utókor is megismerje őt, a munkásságát, minden hibájával es erényével együtt. Úgy gondolom, igazi baloldali volt.
