Lendületben vannak a határon túli magyar teátrumok, az Opera Ultima végső elkeseredést szellemesen, és lenyűgöző látványvilággal megfogalmazó újvidéki előadása a legjobb produkciónak bizonyult, és színészi díjakat érdemelt, tervezői babért ugyancsak aratott az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón. Bocsárdi László elementáris sepsiszentgyörgyi Hamlet verziója pedig a legjobb rendezésnek minősült Romániában.
A legjobb előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház Viktor, avagy a gyermekuralom című produkciója lett egész Románia-szerte, ami tekintve a román színjátszás igen magas színvonalát, meglehetős büszkeséggel tölthet el bennünket. És miközben a délvidéki magyar színjátszás felől erőteljes vészjelek érkeznek, mind Újvidéken, mind Szabadkán olyan, a mieinkre emlékeztető igazgatóváltás történt, ami miatt sokan veszélyeztetve látják az eddigi nívót, szabad, kreatív szellemiséget, az erdélyi színjátszás egy része meglehetősen jó formában van.
Amit mutat a marosvásárhelyi műhely megerősödése, idén is beválogatták a POSZT-ra az Alkésztiszt, két éve pedig a Bányavirág elhozta a fődíjat, és tavaly a Bányavakság is kapott színészi elismerést. Hogy a Bocsárdi László által színre vitt, sepsiszentgyörgyi, a Gyulai Várszínházzal közösen bemutatott Hamlet, és a most a Vígszínházban vendégszerepelt Viktor, avagy a gyermekuralom nem jutott el a POSZT-ra, az nem a produkciókat, hanem a hazai, több okból eltorzult értékrendet minősíti. De örüljünk, hogy most láthattuk a remek kolozsvári produkciót.
Roger Vitrac 1928-ban bemutatott, de 1909-ben játszódó, szűrrealitásba hajló darabja kaján és elkeseredett polgárpukkasztás. Éppen azt dörgöli az orrunk alá, sőt mondhatnánk, hogy amiatt köp képen bennünket, mert úgy érzi, hamis az egész világ értékrendje, hazugságokon, önáltatáson, mások hülyítésén alapszik a polgári lét. A szerző nem kímél senkit és semmit, vaskos humorral, éles szemmel, és megrendíthetetlen kiábrándultsággal vesz górcső alá mindent. Bátran alkalmaz harsány elemeket, tobzódik a teatralitásban, monumentális, kegyetlen bohóctréfává duzzasztja a ridegen elfajzott világ leképezését, amiben már bármi csak nézőpont kérdése, pokolian relatívvá válnak a dolgok, megszűnnek a kapaszkodók, nincs támaszul szolgáló értékrend.
Rögtön a produkció elején dühében, és "játszásiból" is, no meg azért, mert tisztában van vele, hogy bűntetlenül megteheti, a 9 éves, de 180 centis, pocakot eresztett Viktor, élvezettel földhöz csap egy értékes vázát a családi szalonban. És kérkedő magabiztossággal közli, hogy az ott ácsorgó cselédlányra keni ezt, hiszen neki sokkal inkább hisznek majd, mint a megrökönyödött alkalmazottnak, bizonyíték pedig úgysincs. Röhejes ez a jelenet, de van benne valami dermesztő is. Hiszen rögtön utal arra, hogy mennyire elferdíthető a valóság, mennyire elfedheti a látszat, a szemenszedett hazugság az egyértelmű igazságot is. És hát röhejes Viktor látványa, kantáros rövidnadrágjával megszeppenten is akaratos, szeszélyes lényével olyan, mint egy óriáscsecsemő. Különben valószínűleg nem véletlen, hogy Déry Tibor a darab keletkezési időpontjával csaknem egybeesően írta meg Az óriáscsecsemő című abszurdját.
A századelő meglepőnek, és ezért már-már felfoghatatlannak számító technikai újításai, a rohamos társadalmi változások, és a tán ezek ellenhatásaként is jelentkező szexuális szabadosság végképp összezavarta az embereket. Máig tipikussá váltak a felnőni képtelen gyerekek, és az örökössé gyerekesnek megmaradó, szemellenzős felnőttek. Ezt a totális összezavarodottságot, a társadalom által is generált magánéleti tébolyt, ami törvényszerűen hatalmaskodással is jár, érzékelteti bravúrosan Vitrac darabja, és játssza talentumosan, markáns erőteljességgel a kolozsvári teátrum, a nemzetközi hírű Silviu Purcarete ragyogó rendezésében. Aki egyáltalán nem először dolgozott a társulattal, és a közös munka most is elsőrangú, olykor egyenesen revelatív eredményre vezetett. Nyilvánvalóan azért is, mert adott egy abszolút összeforrott, nagyszerű egyéniségekből álló társulat.
Dimény Áron Viktor alakítása a mulyaságot elegyíti erőszakossággal, az ostobaságot a rafinált eszességgel, röhejes és rémisztő egyszerre, és ezzel éppen arról az örökös ellentmondásosságról beszél, ami a darab alapproblémája. Bogdán Zsolt a kótyagos, szorongó, de máskor meg fenemód magabiztos apja, aki rendszeresen csalja a feleségét az ő barátnőjével. Kató Emőke az állandóan zizegő, kajla, sértődékeny feleség. Vindis Andrea a szépasszony, szexre éhes barátnő, rendszeres ingert érez arra, hogy felpofozza a lányát. Szűcs Ervin a nem ok nélkül dúvad férje. Albert Csilla hatéves, frusztrált, csecsemőpózba összekuporodó, rémülten figyelő, már szintén, mint Viktor, szexuális ingerekkel rendelkező, fura csemeteként frenetikus. Varga Csilla a végül ebből a tébolydából távozó cselédlány, aki kívül is és belül is van, ezen a nagyon is mai kocsmán.
Bíró József ziccerként, vásári bábfigura alakjában adja a bármiféle felelősségteljes katonai szolgálatra ránézésre is alkalmatlan tábornokot. Molnár Levente férfi és női szerepben egyaránt parádézik, jelezve, hogy a nemek is akár összemosódnak. Kézdi Imola a kimondottan kívülről érkező, elegáns, rendszeresen szellentő asszony, aki ellenállhatatlan vágyakat generál a gyerekekben. Dragos Buhagiar lidérces zártságot sugalló szalonja, karikaturisztikus jelmezei jelentősen hozzájárulnak az előadás méltán kiugró sikeréhez.
Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című közismert regénye is a felbolydult világról szól, ugyancsak a kolozsváriak előadásában. Arról, hogy egy kisembernek mit kell átélnie, mi mindennel kell foglalkoznia, milyen hatalmi őrületekkel kell szembenéznie ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjon. És mennyire kikerülhetetlen a hatalommal való kollaboráció ehhez, lehetséges-e emelt fővel az ellenállás, és milyen következményei lehetnek. Bogdán Zsolt a pikolófiú, aki megöregedve, módossá válva visszapergeti az idő fonalát.
A cselekményt a rendező, a prágai Nemzeti Színház neves igazgatója, aki már a Pesti Színházban, és a Vígben is dolgozott, Michal Docekal az Hotel Európába helyezte, amit jókora transzparens hirdet. Vagyis igencsak egyértelműen Európáról szól a mese, a háború előtti hideg szelekről, a fasizmus iszonyatáról, a kommunizmus barbárságáról, sok tekintetben ennek a földrésznek és az általa képviselt értékrendnek megint csak a széteséséről. Docekal nagy társulati létszámmal, mozgásszínházi elemek garmadájával, beszédes csoportképekkel, rafinált világítással, gyakran ötletek seregével operál. A produkció mégsem válik gyomorszorítóvá, inkább artisztikus, mint ütősen fájdalmas. Györgyjakab Enikő hitelesen játszik el egy német lányt, aki totálisan bedől a módszeresen sulykolt, pusztító fasiszta ideológiának, Kató Enikő olyan énekesnőt ad, akinek rálátása van a történésekre, de így kívül is marad ezeken.
Túl könnyed, túl szórakoztató a produkció ahhoz, hogy mennyire brutálisan életbevágó dolgokról beszél.
