Európa nem szűkkeblű, de sok európai politikus az. Még pontosabban: nem az Európai Unió szűkkeblű, mert fejlesztési alapjaiból származó euró milliárdokkal segíti, hogy a tagországok közötti fejlettségbeli különbségek mérséklődjenek. Előbb Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország, majd a 2004-es nagy csatlakozási hullám után az kelet-közép-európai országok a megmondhatói, hogy ezek a társadalmak és gazdaságok a modernizációjuk végrehajtásához mekkora nagyságrendben, és milyen, máshonnan nem pótolható forrást kaptak Brüsszeltől.
Ha nagyon kritikusak volnánk, lehetne azzal érvelni, hogy az EU-költségvetése valójában nem képvisel olyan nagyságrendet, amely fedezné annak az uniós célkitűzésnek a teljesítését, ami szerint cél a fejletlenebbek felzárkóztatása és ennek finanszírozása. Volna ebben a felvetésben igazság, ahogyan abban is, hogy nem megfelelő a fejlesztési források szerkezete: túl sok megy el - példának okáért - mezőgazdasági támogatásra. Ennek következményeként kevesebb jut a versenyképesség javítására és kevesebb abba a kohéziós alapba, amely alapvetően a gyengébbek felzárkóztatását szolgálja. Behunynánk a szemünket a valóság előtt, ha nem akarnánk észrevenni, hogy a csatlakozás óta eltelt tíz év alatt hazánk és a vele csatlakozó, hasonló helyzetben lévő országok keveset tudtak leküzdeni abból a távolságból, ami a legfejlettebbektől elválasztotta őket. (Miközben soka fejlődtek.) Azt a kérdést is fel kellene tenni, hogy vajon tíz év megfelelő időtáv ilyen súlyú és nagyságrendű feladatok felméréséhez. Ahogyan arra is választ kellene adni, mennyire jól, eredményesen használták fel a fejlesztési pénzeket a leginkább rászoruló tagállamok.
Talán nem kellene túlságosan komolyan venni, amit Nigel Farage, a brit Függetlenségi Párt vezetője mondott a legutóbbi EP-választást megelőző kampányban. Vagyis azt: a legnagyobb hiba az exszocialista országok felvétele volt az EU-ba. A mondat mégis szíven ütött. A kijelentés egy olyan ország politikusától származik, amelynek hazája - leegyszerűsítve annak történelmét - az utóbbi öt-hatszáz évét az élet napos oldalon töltötte. Tengeri nagyhatalomként, gyarmatbirodalmat építve, nemzetközösséget létrehozva, világháborúkat megnyerve. Persze kudarcokkal, áldozatokkal, veszteségekkel közben - így teljes a kép.
Nem vagyok naiv. Tudom, a történelem nem feltétlenül az igazságról szól, ahogyan a politika sem. Mégis azt gondolom, az igazságosság és a méltányosság kategóriái sem hiányoznak egyikből sem. Sőt, több található ezekből, mint rossz pillanatainkban hisszük. Egy gazdasági mellett politikai közösség - ez volna az EU - tagjai közül nem elegáns kiutálni a szegény rokonokat pusztán azért, mert ez belpolitikailag és pillanatnyilag előnyösnek látszik a brit Függetlenségi Párt szemszögéből. Aki Nagy-Britanniában a külföldi munkavállalók nagyszámú megjelenése keltette ellenérzéseket (nem általános) az EU egyik legfontosabb célja, a kontinens egységessége ellen fordítja, az nemcsak bűnt követ el, hanem hibát is. Nem pusztán arról van szó, hogy a britek nagy nyertesei az egységes európai piacnak, még csak nem is arról, hogy a külföldi munkavállalók - nem mellesleg - erősítik az angol gazdaságot. Mert mindkettő igaz, és az EU nélkül egyik sincs. Hanem arról: a történelem árnyékos oldaláról néhány ország elindulhatott a napsütötte felé. Évszázadok megannyi szerencsétlensége után.
Ezek volnánk mi.
