A múlt héten röviden beszámoltunk már a brüsszeli Horn Gyula terem avatásáról. Az eseményre azért érdemes mégis visszatérni, mert mint "cseppben a tenger" fejezi ki a magyar baloldal útvesztését és útkeresési próbálkozásait. Pártelnöksége és miniszterelnöksége idején Horn Gyula közel sem volt olyan népszerű az MSZP pártelitjén és a balliberális értelmiségen belül, mint a párt szavazótáborában. Egymást követték az ellene történő szervezkedések, vádaskodások, különösen, amikor megvétózott valamilyen, különösen durva privatizációs ügyletet. Bár a választásokat az MSZP-SZDSZ koalíció 1998-ban a liberálisok összecsuklása miatt vesztette el, és a szocialisták percentre annyi szavazatot kaptak, mint négy évvel azelőtt, Horn Gyula lemondott a pártelnökségről. Személyét, ahogy mondani szokás, ezután "köteles tisztelet" övezte az MSZP-n belül, de ennél többről nem volt szó. Csak mostanában, a jól látható irányvesztés és a sorozatos választási vereségek idején értékelődött fel az emléke, avatnak tiszteletére termeket és táblákat, s néhány héten belül köztéri szobrot is kap egy szocialista önkormányzat dicséretes kezdeményezésére.
A brüsszeli ünnepségen feltehetően nem csak nekem jutott eszembe - bár nyilvánosan senki sem beszélt róla -, hogy 2004. május elsején az Európai Parlamentben tizenegy szocialista képviselő kezdte meg a munkát, s mára összesen kettő maradt belőle. Igaz, a Demokrata Koalíció két képviselője is az EP szocialista frakciójába lépett be, s a Horn-megemlékezésen is ott voltak. Az is nyilvánvaló - s ez az ünnepség külföldi szónokainak beszédeiből is kiderült -, hogy a magyar szocialista politikusok közül Horn Gyula volt az utolsó, aki valódi és tartós nemzetközi megbecsülésnek örvendett.
Horn 1998-as távozása után az MSZP ellenzékben ugyan számíthatott némi szolidaritásra a nyugati szocialista-szociáldemokrata mozgalom részéről, de újabb kormányzása idején már elszigetelődött a nyugati főáramtól. Olyan jelentős vagy szimbolikus kérdésekben került szembe vele, mint az USA iraki akciójának támogatása, a kórházprivatizációs ötletek, Gyurcsány "nem-távozása" Őszöd után, a palesztín kérdés negligálása és egészében a neoliberális, Amerika-barát hangvétel. Tárgyilagosan tegyük hozzá, hogy a kelet-európai baloldal egészében sem hozta azt, amit a nyugati elvtársai a falak leomlásának idején elvártak tőle. Egyes keleti országokban neofita módon kapitalista-barátok lettek, másutt nacionalista hangütéssel tűntek ki.
Horn Gyuláról sokunkban élnek személyes emlékek. Én is viszonylag jól ismertem, mégis arra emlékszem a legszívesebben, hogy milyen tekintélynek és szeretetnek örvendett a hétköznapi emberek körében. Valamikor a kormányzása alatt Békéscsabán felkerestem a plébániát, ahol annak idején megkereszteltek. A plébános kedvesen körbevezetett a tágas épületben, s a konyhában meglepetve fedeztem fel Horn Gyula nagyméretű fényképét. A plébánián én vagyok a pap, magyarázta nevetve Gábor atya, de a konyhában a házvezető asszony az úr, s ő nagy rajongója Hornnak. Majd tárgyilagosan hozzátette: itt a Jaminában főleg szegény emberek élnek, s ők a szocialistákat támogatják.
Egy történelmi elemzésben el lehetne tűnődni azon, hogy Horn Gyula négyéves kormányzása mennyiben szolgálta a szegények ügyét. De a mai szocialisták számára sokkal elgondolkodtatóbb az a tény, hogy a fentebb idézet mondat mostanra tökéletesen értelmét vesztette. Ha valakik, akkor a szegények bizonyosan nem szavaznak a szocialistákra: ha szavaznak egyáltalán, akkor a hamis reményekkel, vagy rossz indulatokkal kampányoló jobboldalra voksolnak.
A szegények Jaminában és szerte az országban természetesen nem Horn Gyula miatt szavaztak a szocialistákra, hanem azért, mert az 1945 előtti világ igazságtalanságai és az utána következő évtizedek szerény eredményei erre szoktatták őket. Horn Gyula inkább személyével, mint politikájával, még élni tudott ezzel a hagyománnyal. Pontosan érezte és tudta, hogy az MSZP nemcsak egy demokratikus párt a sok új között, hanem a magyar baloldal egész múltjának örököse is. A szegények hajdani ellenzéki mozgalmának éppúgy, mint a kádári évtizedekének. Bár nem sokat foglalkozott ideológiai kérdésekkel, pontosan emlékszem, hogy amikor az MSZP egyes teoretikusai a "balközép" meghatározást kezdték használni, ingerülten azt válaszolta, hogy mi nem balközép vagyunk, hanem mi vagyunk a teljes magyar baloldal.
Az elmúlt másfél évtized szétzilálta azt a társadalmi beágyazottságot, amelyet az MSZP a munkásmozgalmi és kádári hagyományoknak köszönhetett. A Gyurcsány-korszak új szavazói azok közül kerültek ki, akik nem családi hagyományból, természetes ösztönből, hanem alkalmi megfontolásból voksoltak a szocialistákra, s aztán váltottak át különösebb aggály nélkül másokra. Magam sem vagyok biztos abban, hogy visszaszerezhető-e azoknak a millióknak a rokonszenve, akiket idejétmúlt szóval "dolgos szegényeknek" neveztek valaha. A Horn Gyulára való emlékezési hullámnak mindenesetre akkor van valami hozadéka, ha az MSZP jövőjéért felelősek legalább megkísérlik ezt. A hatalmas jobboldali tábor és két balliberális párt szorításából valóban csak egyfelé van kiút. Balra, egy igazságosabb rendszer reményében.
