Jó másfél évvtizede, 1998 őszén megjelent egy cikkem e hasábokon, amelyben arról igyekeztem lebeszélni az MSZP vezetőit, hogy kritikátlanul kövessék a Tony Blair és Gerhard Schröder nevével jelzett, akkoriban nagyon divatos "harmadik utat". Amely harmadik út már nem a kapitalizmus és a szocializmus, hanem a hagyományos szociáldemokrácia és a thatcheri neoliberalizmus között keresett egy középutat. Hálás vagyok a Népszava szerkesztőinek, hogy megjelentették ezt a kicsit provokáló cikket, és sajnálom, hogy az MSZP akkori és későbbi vezetői számára falra hányt borsónak bizonyult. Természetesen nem magamat akarom fényezni ezzel, a baloldali értelmiségiek nálam korábban és keményebben kimondták, hogy a szocialistáknak alapvetően a dolgozó emberek érdekeit kell képviselniük. Nem azért, mert egy nap alatt meg akarjuk szüntetni a kapitalizmust, hanem azért, mert a nagytőke, a bankszektor, a külföldi befektetők érdekeire amúgy is akadnak jól fizetett lobbisták, ügyvédi irodák, jobboldali pártok.
Az MSZP egy évtizede, 2004 nyara óta tartó térvesztése mögött nyilván vannak taktikai okok, rossz személyi és politikai döntések is, de az alapvető bűn szerintem mégis a liberális gazdaságpolitika erőltetése és mindenfajta kapitalizmus-kritika feladása volt. Ellenefelei a pártot egyre szélesebb körben a nagytőke, a bankok és a nemzetközi multik kijárójának mondták, s ha a vád nem is volt teljesen igaz, a szocialista vezetők és az ellenzéki média nem igyekeztek megcáfolni azt. Horn Gyula volt a párt utolsó olyan vezetője, aki minden kötelező gazdaságpolitikai kompromisszum ellenére meg tudta őrizni azt a "kisemberi" ethoszt és mítoszt, amely a saját munkájukból élők, a vidék, a piacgazdaság veszteseinek körében a hitelesség alapfeltétele.
Az MSZP utána következő választási győzelmeit már nem egy igazságosabb rendszerbe vetett remény, hanem csak a Fideszből való időleges kiábrándulás szülte. De a sajátos magyar kapitalizmus és az oligarchia kiszolgálására a Fidesz egyszerűen alkalmasabb az MSZP-nél. A kisemberek egyszer eljátszott bizalmát pedig borzasztó nehéz visszaszerezni, különösen, hogy az MSZP nemcsak egy-másfél millió szavazót, hanem sokezer, saját szűkebb környezetében hiteles és közkedvelt aktivistát is elvesztett. A vég akkor kezdődött, amikor ez utóbbiaknál, a lakóhelyükön többszáz szomszéd és ismerős számára a "mi szocialistánkat" jelentő civil talpasoknál fontosabbak lettek a "kommunikációs szakemberek", akiket amúgy egy profi cég egy nap alatt elzavart volna alkalmatlanságuk miatt.
A "harmadik út" meghirdetése óta eltelt évek egyértelműen bebizonyították, hogy azok a baloldali pártok, amelyek elfogadták Tony Blair receptjét, törzsszavazóik és hagyományos bázisaik elvesztésével fizettek a neoliberális kalandért. Maga a brit Munkáspárt is kétségbeesetten igyekszik visszaszerezni a "kékgalléros" szavazókat, akiknek döntő része volt abban, hogy május 25-én a szélsőjobbos UKIP nyerte az európai parlamenti választásokat. Schröder pártja, a német szociáldemokraták fénykorukhoz képest szavazóik közel felét elvesztették, és a baloldalon felnőtt a Die Linke. A görög szocialista párt, amely egykor a Papandreu-család révén a nemzetközi szociáldemokráciában is fontos szerepet töltött be, néhány év alatt 36-ról 8 százalékra zsugorodott, s ma a jobboldal kis segédpártjának számít. Térvesztése Görögország vezető pártjáva tette a Szirizát, a szocialista és kommunista frakciókat egyesítő új baloldali mozgalmat.
De a legjobb példát talán Belgium jelenti, ahol a flamand szocialisták a piaci liberalizmus felé nyitottak, míg a vallon elvtársaik olyannyira ortodox balosok maradtak, hogy ellenfeleik "Európa utolsó kommunista pártjának" gúnyolják őket. A flamand szocialisták folyamatosan vesztenek befolyásukból, újabban a 15 százalék körül szerepelnek, míg a vallon PS 35 százalék körül stabilizálta magát. (És eddig ő adta az ország miniszterelnökét is az olasz bevándorló bányászcsaládból származó Elio di Rupo személyében.) A flamand munkások, kisemberek többsége ma már a jobboldali nacionalistákat támogatja, míg a vallon részen elenyésző a szélsőjobboldal befolyása. A lepusztult iparvidékeken, a bezárt bányák környékén a PS nem csak politikai párt, hanem egyfajta szociális szolgáltató is. Így sikerült megőriznie azoknak a kisembereknek a támogatását, akik nálunk a Jobbikhoz, Franciaországban a Nemzeti Fronthoz, Flandriában a flamand szélsőségekhez csapódtak át.
És bár északi szomszédunkat a magyar politilógusok ritkán szokták jó példaként felhozni, az MSZP számára nem érdektelen a szlovák szociáldemokrácia példája sem. Robert Ficóról sok rosszat el lehet mondani. De annyi bizonyos, hogy ügyes taktikával lényegében eltüntette a szélsőjobboldalt, megőrizte a piacgazdaság veszteseinek a szavazatát, s ha nem is a demokrácia bajnoka, Orbán Viktornál mindenesetre komolyabban veszi az alkotmányos előírásokat. Nem beszélve arról, hogy nemzetközi szinten sokkal jobb hírnévnek örvend Orbánnál. A válságtól sújtott régiókban a szlovák szélsőjobb eltűnése és a Jobbik előretörése nagymértékben Ficóék, illetve az MSZP ellenkező stratégiájának a következménye, s amíg erről nem beszélünk őszintén, a magyar baloldal megújulása is csak üres szövegelés marad.
