Az ország legelsők közé tartozó teátrumában, a Katonában remekelt pályája elején, ugyanakkor kereskedelmi tévé reggeli műsorában idétlenkedett, mondott kínos blődségeket, eszelt ki nehezen elviselhető, pirulni való marhaságokat. És tette mindezt magabiztosnak tűnően, miközben abszolút tisztában volt vele, hogy mennyire vérciki. Amikor pedig direktora, Zsámbéki Gábor erőteljesen összevonta a szemöldökét, és választás elé állította, hogy vagy a Katona, vagy a nyilvános ökörködés, Stohl miután házat vett, azt válaszolta, hogy ez így nem is kérdés, hiszen törlesztenie kell a részleteket.
Többen döntöttek volna másként. Én is tudakoltam tőle akkoriban, hogy esetleg nem lehetett volna ilyen kiélezett helyzetben túladni a házon, kisebbe költözni, hiszen eszelősen megviselte, hogy a Katonától, ami mindenképpen mércéül szolgált számára, megválni kényszerült.
De ugyanilyen fontosnak tűnt a jó ház, a jó autó, a jólét, a biztos lábakon állás, a kollégái zöménél nívósabb egzisztencia. Tulajdonképpen a sztár életforma. Valószínűleg igencsak szereti, miközben időnként azért szenved tőle, hogy folyton folyvást a figyelem középpontjában áll. Foglalkoztatja az embereket, rendszeres beszédtéma, hogy már megint mit csinált. Szapulják, agyondicsérik pro és kontra.
Pályakezdő volt még, amikor A kezdet vége című abszurdban beszaltózott a színpadra. Ezt szó szoros értelmében kell venni, bámulatos volt a testkultúrája, ami még némi akrobatikus képességgel is párosult, és ehhez kamaszos vehemencia volt benne, ami ezzel a vasgyúró alkattal párosult.
Érződött a rendkívül erős bizonyítási kényszer, az ide nekem az oroszlánt is mohó mentalitása, az, hogy jönni, látni, és azon nyomban, a lehető leghamarabb győzni akar. Így is történt. Markáns egyéniségével, vitathatatlan karizmájával ripsz-ropsz bekerült a köztudatba, és nemcsak bekerült, hanem minden helyzetben ott is maradt.
Második, részegen elkövetett balesete után, amelyben már nem magát törte össze, hanem egy idős férfit sebesített meg, azzal próbáltam némiképp magyarázni az amúgy védhetetlen, égbekiáltó felelőtlenséget, hogy végletessége, még akár újra és újra előtörő duhaj volta is hozzátartozik a színészetéhez.
Ha nem lenne ilyen, nem lehetett volna például annyira felejthetetlen a Bezerédi Zoltán által a Nemzeti Színházban izgalmasan rendezett Úri muriban Csörgheő Csuliként. Ez a szerep pontosan azt igényelte, hogy hihető legyen, amikor vad, szélsőséges indulatok közepette, magáról totálisan elfelejtkezve, a tajtrészegség állapotába jut, és erre buzdít másokat is. Ehhez nyers brutalitás, kiszámíthatatlanság, a zsigeri ösztönök veszélyessége is szükséges, az, hogy valakiről elképzelhető legyen, hogy fejét vesztve őrült nagy bajt csinál.
Nem véletlen, hogy amíg Stohl börtönben volt, ezt a produkciót nem játszották, majd szabadulását követően ismét elővették. Sok mindenben helyettesítették, de ebbe az előadásba nem lehetett a helyére beállni, nehezen lett volna található olyan színész, aki legalább megközelítette volna. Erre mondják, hogy pofoncsap valakit egy szerep.
Akadt ami nem csapta pofon, amiben csak helytállt. Ilyen volt például Szomory Dezső Hermelinjében Pálfi Tibor író szerepe. Tragikus okokból kapta meg, Kaszás Attilának, jó barátjának szánták, de ő dermesztően hirtelen, tehetségének teljében meghalt. És még azt se állítom, hogy Stohl nem volt jó, csak éppen nem volt átütőerejű, meg nem volt egészen hihető róla, hogy kifinomult, szuper művelt, szuper kényes, sőt kényeskedő, akár színlelésektől sem mentes író. Ő ennél annyival nyersebb, primérebb, egyenesebb, belevalóbb, hogy ezt a távolságot saját énje, és a között, amit alakítania kellett, csak bizonyos mértékig tudta áthidalni.
Akkor viszont rendszerint igen emlékezetes, amikor tébolyult, pusztító, fékezhetetlen indulatoknak kell belőle előtörni, mint például a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból esetében történt, Alföldi Róbert rendezésében. Falusi fiatalembert játszott, akit még a Molnár Piroska által hátborzongatóan adott anyja is kitagadott homoszexualitása miatt. Üldözni kezdték, hajtóvadászatot indítottak ellene. Stohl lidércesen érzékeltette azt a folyamatot, hogy a békés emberből hogyan lehet előhozni a megvaduló állatot, aki a környékbeliekkel együtt maga is elveszti az önkontrollját, és tébolyult gyilkossá válik.
De persze tud ő sármos, kedves lenni, mindehhez a fanyar humora is adott. A Holdbeli csónakosban ördögöket püfölő, az igazságért harcoló Vitéz Lászlóként bűvölte a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt. És tette ezt János vitézként szintén, már kicsit karcosabban, még inkább rávilágítva, hogy ebben a világban mindig lesz ádáz küzdelemre ok. A Tartuffe Orgonjaként pedig arról is beszélt, hogy ez a világ azért sem döccen nagyon előre, mert hihetetlen a hiszékenység, döbbenetes, hogy hazug képmutatással milyen eredményt lehet elérni.
A Mephisto Hendrick Höfgenjeként pedig azt mutatja meg, hogy a hatalomhoz dörgölődzés milyen maradandó, másoknak is temérdek kárt okozó torzulásokhoz, gerinchajlító megalkuvásokhoz vezet. Eljátszik egy kis vidéki színészt, aki dörgölődzés segítségével, de nem tehetség híján, lázadóból hatalomba beépülővé főmuftivá válik, és még meg is ideologizálja, hogy miért helyes ez az út.
Ez a produkció a Nemzetiből átkerült a Vígszínházba, ahová Eszenyi Enikő társulati tagnak invitálta. És az általa rendezett Lumpáciusz Vagabunduszban főszerepet osztott rá. Stohl bővérű, svihák csavargó, aki többször is rossz fát tesz a tűzre, de aztán bűnbánóan visszatér a családi tűzhelyhez. Ez sok tekintetben elmondható az életéről is.
Nem is olyan régen azzal borzolta a kedélyeket, hogy terhes, szeretett felesége mellől mulatozni ment, és még némi piát is elcsent a pultról. Egetverő, napokig tartó hírfolyam lett belőle, meg persze a szokásos szánombánom. A minap pedig az került a legolvasottabb hírek közé, hogy az RTL Klubbal való kiadós, de megszakadt együttműködés után ősztől a TV2-ön lesz látható.
Valamennyi vele kapcsolatos információ abnormálisan felértékelődik. Tényleg menthetetlenül megmarad celebnek. De közben szerencsére képes megcsinálni azt az igen keveseknek sikerülő fából vaskarikát, hogy színésznek ugyancsak megmaradjon. Sőt, a rengeteg élettapasztalattól el is mélyül a művészete. Ellentmondásos, megosztó személyiség, de ettől is annyira érdekes az egész tevékenysége.