Fogalommá vált a diadalmas Horn Gyula „űrhajós” fotója. A szocialista pártelnök, a későbbi miniszterelnök három nappal az első forduló előtt szenvedett autóbalesetet, és fejsérülés miatt különleges rögzítő keretet kapott.
A választások kimenetele már az első, május 8-i fordulóban eldőlt, hiszen a szocialisták már akkor a legerősebb pártnak bizonyultak. A második forduló csupán megerősítése volt annak, hogy az MSZP egyedül abszolút többséget szerzett a parlamentben 54,0 %-kal, 209 képviselői mandátummal. Sőt, amiről manapság kevesebb szó esik, miután az MSZP akkori vezetése szélesebb felhatalmazást akart, és szövetségre lépett az SZDSZ-szel (17, 62%, 69 mandátum), a következő parlamenti ciklusban erős kétharmaddal rendelkezett.
Miközben az MSZP meghatszorozta 1990-s mandátumainak számát (33), az MDF, a „nyugodt erő”, a konzervatív antikommunisták gyűjtőpártja képviselőinek háromnegyedét veszítette el: 42, 49%-ról 9,84%-ra, 164 mandátumról 38-ra esett vissza.
Mi lehetett ennek a „földcsuszamlásnak” az oka? Minden bizonnyal az MDF-kormányzás okozta csalódás. Egyrészt elmaradt a rendszerváltástól várt „Kánaán”, a sokszor erőltetett privatizációk, a TSZ-ek szétverése megismertette az országgal az évtizedek óta nem tapasztalt munkanélküliséget és létbizonytalanságot. Másrészt nagy ellenszenvet keltett, hogy a meghirdetett vezérelvről - „mostantól a szakértelem lesz a döntő” - pillanatok alatt kiderült, hogy hazugság. Egymás után kerültek pozícióba a jó barátok, Antall József egykori tanítványai. A korábban kárhoztatott „jó elvtárs” kritérium mellett ismét megjelent a „sógorság-komaság”, mint karrier-feltétel. Az az MDF, amelynek vezetői és kiszolgálói között jócskán voltak a Kádár-rendszer korábbi haszonélvezői, és amely elsőként szabotálta el az azóta sem keresztülvitt „ügynöktörvényt”, egy olyan, a két világháború közötti korszakra visszatekintő „keresztény-nemzeti” kurzust próbált ráerőltetni az országra, Horthy hamvainak hazaszállításától a „trianonozásig”, amelyet akkor a többség még nyíltan elutasított. A kormány rátette a kezét a közmédiára, megjelentek a tv-híradóban a „pártkatonák” (nemegyszer a Kádár-rendszer korábbi lelkes hívei, akik „megvilágosodtak”), és Antall József rendszeressé tette a tv-ben a hetenkénti miniszterelnöki interjút. A Magyar Rádióban ebben a ciklusban próbáltak végrehajtani egy nagyobb arányú tisztogatást a „politikailag nem korrektek” között.
Közben a kormánypárton belül egyre hangosabbak lettek a szélsőjobboldal képviselői, a Csurka István vezette csoporttól a miniszterelnök csak 1993 nyarán határolódott el végleg. Ehhez jött a vezető politikusok arroganciája. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” – emlegetik azóta Antall Józsefnek az ellenzékhez idézett szavait, és a kormányfő egyszerűen „politikai mikiegereknek” nevezte az őt bíráló újságírókat, politológusokat. Nem véletlen, hogy már 1991-ben megalakult a frissen kivívott szabadságjogok védelmére a Demokratikus Charta, amelyben először találtak egymásra a szocialista és a szabad demokrata hívek, és képesek voltak több tízezres tömegeket is megmozgatni. 1992. szeptember 24-én a Kossuth téren közel 100 ezren tüntettek a fasiszta eszmék, az „élettér-elmélet” és a „magyarság genetikai romlása”, valamint ezek Csurka és hívei által történő terjesztése ellen. Joggal mondhatta a „chartás” Fischer Iván már a választások első fordulója után, hogy „elmentek a pökhendi nagyurak”, míg Jancsó Miklós így nyilatkozott a Kurírnak: „Csodálattal adózom a nemzetnek, hogy minden fenyegetés ellenére volt mersze leváltani az MDF-kormányt”.
Mert a kampányban valóban voltak megfélemlítések, a „kommunizmus visszatérésének” rémével, sőt, az első forduló után akadtak olyan politikusok, akik „rossz szavazással” vádolták azokat, akik nem a jobboldalra adták a voksukat. Kónya Imre belügyminiszter még azt is megkockáztatta, Horn Gyula balesete előre megfontolt szándékú volt, hogy azt sugallja a választóinak: merényletet akartak elkövetni ellene. Később Kónya és Torgyán József, a kisgazdák vezetője is arra panaszkodott, hogy „a média 1991 óta folyamatosan támadja” a kormánypártokat. A második forduló után Rubovszky András, az MDF pártigazgatója azt MTI-nek kijelentette: „A rendszerváltás átmeneti nehézségei kimerítették az ország lakosságát.”
„Az embereket nem érdeklik a rágalmak, a hazugságok. Az embereket nem lehet becsapni” – összegzett Horn Gyula. „A nép elhitte, hogy a kormány leváltható és nincsenek életre szóló kiváltságok.” – jelentette ki Kuncze Gábor, az SZDSZ listavezetője, későbbi belügyminiszter és koalíciós miniszterelnök-helyettes. Jánosi György szocialista alelnök szerint „a magas részvételi arány világosan megmutatta, hogy a polgárok nem a demokráciában, a rendszerátalakításban, vagy a
többpártrendszerű parlamentarizmusban csalódtak, hanem azokban, akik rosszul éltek az 1990-ben kapott történelmi lehetőséggel.”
1994. május 31-én, a választások végeredményének közzététele után Belügyeink kívülről címmel szerkesztőségi cikk jelent meg a Népszavában. Ebből idézünk:
„Magyarország közelebb került Európához. Nem egyik napról a másikra történt ez a dolog, éppen csak most vettük észre. A szóbeli győzködés, a szónoki csűrés-csavarás, a megannyi demagógia, ideológiai ráhatás, küldetéstudat és pátosz a magyar léleknek idegennek bizonyult. A magyar szavazót nem lehetett csőbe húzni álvitákkal, fajgyűlöletet lebegtető dolgozatokkal, hamis riogatásokkal, leplezetlen uszítással. A szélsőségesek még a peronon sem kaptak helyet, ellenben elsöprő többséggel szavazott a lakosság egy szociálliberális politikára” – olvasható a cikkben, majd a szerző arról ír, hogy „a Nyugat most már be tud illeszteni minket a saját értékrendjébe, dekódolni történéseinket, politikai fordulatainkat, mert ugyanannak a gépezetnek az alkatrészét látja bennünk, mint amely Európa egészét működteti.”
És hogyan viselet el Orbán Viktor, hogy a Fidesz éppen csak bekerült a parlamentbe, 5,1 % százalékkal és 20 képviselőt küldhetett az országgyűlésbe? Az első forduló után ezt mondta a Kurírnak: „Az ország úgy döntött, radikális változást akar. A Fidesz nem ezt, csak korrekciós változást szeretett volna. És úgy látszik, a félfordulatról nem sikerült meggyőzni a választókat. A hiba stratégiai hiba volt, amit én hirdettem meg” - majd leszögezte, hogy semmi módon nem lépnek koalícióra az MSZP-vel és ha a párt másképpen döntene, akkor új elnök után kellene nézniük. „A fides hűséget, bizalmat jelent. Mi hűségesek vagyunk az eszméinkhez, ha nem ezt tennénk, morális tőkénk veszne oda. Veszíteni is csak tisztességesen érdemes.” A második forduló után a Népszavának nyilatkozva elismerte, hogy a választók „nem osztottak a Fidesznek lapot”, és ígéretet tett arra, hogy a következő négy évben pártja „nyugodt, higgadt, kiegyensúlyozott politikát folytat.”
Végül egy személyes élmény ez összeállítás szerzőjétől. Akkoriban a Kurír munkatársa voltam, amelynek szerkesztősége 1994-ben a Köztársaság-téren, a szocialista székház tőszomszédságában volt. A választás másnapján megjelent egy transzparens a szerkesztőség épületének udvarán: MIÉNK ITT A TÉR! Az ügyből kis híján szerzői jogi vita lett, de akkor a balliberális irányzatú lap stábja valóban így érezte…