- Ön 14 évet töltött a francia elnöki hivatalban az V. Köztársaság első baloldali elnöke mellett 1981-től 1995-ig. Milyen kihívásokkal kellett Franciaországnak megbirkóznia az 1980-as évek elején?
- Az első kihívás az volt, hogy érvényt szerezzen az addig Franciaországban ismeretlen politikai váltógazdálkodásnak. Sokan féltek a szocialista programtól, a kommunistákkal való koalíciótól. Volt egy nagy nemzetközi kihívás is, az európai folyamat újraindítása, amely 1979, Margaret Thatcher brit kormányfő hatalomra jutása óta megrekedt. Közben ott volt az új hidegháború, amerikai-szovjet feszültség kiéleződése az európai rakétatelepítések ügyében, a közel-keleti probléma, Afrika…Mivel fennállt a veszély, hogy Franciaországot a baloldali fordulat miatt „kiközösítik” Mitterrand szinte „udvarolni” kezdett Thatchernek és Ronald Reagan amerikai elnöknek is.
- Milyen volt Mitterrand elnök európai jövőképe?
- Mitterrand-t régóta foglalkoztatta az európai építés. Nagyon fiatalon részt vett az 1948-as hágai találkozón, amely elindította az egész európai folyamatot. Sosem volt föderalista, elképzelhetetlennek tartotta, hogy Franciaország felolvadjon egy európai kohóban. Alapelve az „Erős Franciaország egy erős Európában” volt, és úgy képzelte el, hogy Franciaország, Németországgal (akkor még NSZK – GNL) együtt ennek az Európának a motorja lesz. Türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot, és az 1984-es fontainebleau-i Európa Tanács-találkozón Helmut Kohl nyugatnémet kancellár támogatásával kompromisszumra tudta kényszeríteni Thatchert. Hosszú távú európai jövőképében közrejátszott az is, hogy meggyőződése volt: közel a német újraegyesítés. Ugyancsak megjósolta, hogy az értelmetlen afganisztáni háborútól is meggyengített Szovjetunió fel fog bomlani. Mitterrand már 1981 októberben ilyen értelmű kijelentéseket tett Helmut Schmidt kancellárnak, aki azt mondta előzőleg, hogy ő soha nem fogja megérni a német újraegyesítést. És számára ezek a változások magukkal vonták egy egységes európai pénz létrehozását, már csak azért is, hogy ne kerüljön egész Európa a márkaövezetbe.
- Huszonöt éve történtek a rendszerváltozások a kelet-európai országokban, leomlott a berlini fal. Hogyan élte át e változásokat a Nyugat?
- Számunkra nem volt meglepő, végigkísértük az egész folyamatot, különösen francia-német szinten. Azt hiszem, pontosan 115-ször találkoztam Helmut Kohllal. Először ott volt 1981-ben a lengyel válság, aztán 1985-ben jött Gorbacsov. Nyugaton megoszlottak a vélemények arról, hogy hoz-e igazi változást. Mitterrand és Kohl hittek benne, az amerikaiak nem, a britek közül is csak Margaret Thatcher. Döntő volt, hogy Gorbacsov kijelentette: nem fog erőt alkalmazni egyetlen kelet-európai országgal szemben sem. Gorbacsov egy utópista szociáldemokrata volt, aki hitt abban, hogy a kommunizmus megreformálható. A berlini fal 1989. novemberi lebontása látványos, nagy érzelmi hatású esemény volt, de már az azt megelőző években lehetett a folyamatot érezni. Mitterand elnök maga is úgy nyilatkozott, hogy az újraegyesítés a németek legitim követelése. Összességében a rendszerváltásokat jól kezelte Európa, kivéve Jugoszláviát, amellyel senki sem törődött.
- Az Ön minisztersége idején (1997 – 2002) kezdődtek Magyarország csatlakozási tárgyalásai az Európai Unióhoz. Milyennek látta az akkori magyar külpolitikát?
- Mi kezdetben úgy éreztük, hogy a kelet-európai országoknak fontosabb a NATO-csatlakozás, mint az Európai Unió. Aztán az EU-tárgyalások nagyon jó, konstruktív légkörben folytak, kiváló kapcsolatom épült ki Martonyi János külügyminiszterrel. Franciaországban akkor is voltak az újabb csatlakozási kérelmekkel kapcsolatos félelmek, mint minden korábbi esetben, például a 80-as évek elején, amikor Spanyolország és Portugália felvétele volt napirenden. Az Európa Tanácsban először a „regatta-elv” érvényesült, mely szerint minden jelölt egyszerre indul a tárgyalásokon, és akkor csatlakozik, amikor erre készen áll. Aztán 1998-ban ezt Gerhardt Schröder német kancellár indítványozta, hogy valamennyi új jelölt 2004-ben legyen az Unió tagja. Érdekes, hogy Mitterrand már 1989-ben megjövendölte, hogy a kelet-európai országok bekerülnek az Európai Unióba, de a csatlakozási tárgyalások 10-15 évet vesznek igénybe. Csupán abban tévedett, hogy ő közéjük sorolta Oroszországot is…
- Milyennek látja az európai integráció erősödésének esélyeit néhány nappal az európai parlamenti választások előtt?
- Elég gyengének. Nem szabad elfelejteni, hogy 1979 óta, amióta közvetlen szavazással választják az európai parlamentet, minden alkalommal nőtt a tartózkodók aránya. Az európai népek soha nem érezték magukénak az Európai Parlamentet, mint ami választ ad igényeikre és problémáikra. A föderalizmus, az Európai Egyesült Államok gondolata nem kell az európaiaknak. Az eurózónában tapasztalható még egyfajta erősebb harmonizációs törekvés. Én is ennek vagyok inkább a híve, mint a mélyebb integrációnak. Meg kell érteni, hogy az európai népek meg akarják őrizni azt, ami megmaradt a szuverenitásukból. Akik ezzel érvelnek, azok a médiában rögtön megkapják a populista, a nacionalista, a soviniszta, néha még a fasiszta jelzőt is. Pedig vissza kellene térni az egykori EU-bizottsági elnök, Jacques Delors gondolatához, a „nemzetállamok föderációjához”, amely minden állam önmaga maradhat. De Gaulle tábornoknak volt egy híres mondása: „Nem lehet rántottát csinálni kemény tojásból”. Az egyetlen igazi célkitűzés az lehet, hogy jobban képviseljék Európa érdekeit a világban.
- Az európai médiában az elmúlt hetekben szinte csak az euroszkeptikusokról és szélsőségesekről lehetett hallani az EP-választások kapcsán.
- E kettőt jól el kell határolni egymástól: a francia sajtó is egy kalap alá veszi az euroszkeptikusokat és azokat, akik ellenségesen viseltetnek az Unió iránt. Azok alkotják a többséget, akiknek vannak kétségeik Európával kapcsolatban, a nyíltan Európa-ellenesek legfeljebb 20%-ot tehetnek ki, míg a föderalisták 1-2%-ot. A lényeg, hogy a racionálisan gondolkodóknak ne menjen el a kedvük a szavazástól.