Fiatal zöld aktivisták között néztem végig az öt listavezető vitáját az Európai Parlament egyik termének kivetítőjén. Nem annyira politikai elkötelezettségből, mint inkább azért, mert ők foglaltak nekem helyet a teremben. Míg elnéztem őket, azon gondolkodtam, mennyire professzionálissá vált a kezdetben laza, alternatív, nonkonformista zöld politizálás. A listavezető Ska Keller ügyesen betanult beszédpaneljeitől a kitűzőkön és röplapokon át a kampány szervezéséig minden olyan volt, mint a régi, "szabályos" pártokban, köztük abban, amelyikben magam is szocializálódtam. De hát valaha így kezdték ezt a szocialisták is, nem beszélve a kommunistákról, akik füstös pincehelyiségekben és gyári műhelyek zugában indították el azt, amiből aztán bürokratikus párt-monstrumok nőttek ki. Nem csoda, hogy a zöldek nyomában is megjelentek már új alternatív mozgalmak, kalózok, kétfarkú kutyák.
A parlamenti politizálás azonban végső soron professzió, a képviselők mögé szükségszerűen kiépül egy olyan gépezet, amelynek anyagi, technikai, szervezési kérdésekkel kell foglalkoznia. S aki bekerül a többpárti demokrácia hétköznapjaiba, annak meg kell tanulnia taktikázni, kompromisszumot kötni, olyan dolgokat csinálni, amelyeket lázadó korában nagyon utált. Ezért ígér választások idején a legtöbb politikus "új kezdetet", "más politikát", szakítást a kiüresedett, sablonossá vált régi gyakorlattal. A fiatal politikusok ezt általában meggyőzőbben csinálják, bár ez inkább csak érzéki csalódás, hiszen nekik is ugyanabba a gépezetbe kell beépülniük. S talán paradoxonnak hangzik, de ahhoz is kell rutin, hogy valaki ne látsszon túl rutinosnak, s erre inkább az idősebb versenyzők képesek.
A csütörtöki vitán erre Guy Verhofstadt szolgáltatta a legjobb példát. Bár nyolc éven át volt Belgium miniszterelnöke, s öt éve vezeti az EP-ben a liberális frakciót, mégis ő látszott a leginkább szenvedélyes, szellemesen reagáló, új ötletekkel előálló jelöltnek. A katalán függetlenség támogatása, a Snowden-ügy komolyan vétele, a Berlin-Párizs tengely uniós túlhatalmának megkérdőjelezése nem világszenzáció, de mindenképp szakítás a Barroso-éra unalmas rutinjával. S bár a vitában az új tagállamok szinte egyáltalán nem kerültek szóba, ő azért megeresztett egy nyílvesszőt az orbáni politikára. Verhofstadt tökéletes ellentéte volt az a Jean-Claude Juncker, aki néppárti jelöltként rá van szorulva a liberálisok támogatására. Természetesen Juncker is vérprofi, aki tudatos szerepként vállalta a szakszerűség rutinját. De azért belőle is kitört a szenvedély akkor, amikor arról beszélt, hogy nappal és éjjel, de főleg éjjel azért dolgozott megfeszített tempóban, hogy Görögország ne zuhanjon ki az euró zónából.
A vita konszenzusos jellegét és a jelöltek felelősségtudatát ez a pillanat bizonyította legjobban. A görög Alekszisz Ciprasz keményen ostorozta a hazájára a Juncker-félék által rákényszerített megszorító intézkedéseket, rendesen szidta a bankokat, de ezen a ponton nem szállt vitába a néppárti politikussal. Az euró zónából ő sem akarja kivezetni országát, pontosan tiszteletben tartja a baloldali radikalizmus és a felelőtlen demagógia közti határvonalat. Közel egy évtizedet töltöttem el az Európai Parlamentben, illetve az Európai Bizottságban, s az így szerzett tapasztalataim alapján megkockáztathatom, hogy egyetlen jelölt sem állt elő demagóg, megvalósíthatatlan, parasztvakító ötletekkel. Ami pedig a vita hangnemét illeti, a legkeményebb pillanat az volt, amikor Verhofstadt megkockáztatta, hogy Martin Schulz szocialista listavezető "nem mindig olyan intelligens", mint legendás elődje, Jacques Delors volt. (Brüsszelben axiómának számít, hogy a szocialista és hívő katolikus Delors volt az Európai Bizottság utolsó jó, elnöknek való elnöke.)
A vita visszaadhatta azt a hitünket, hogy nem mi vagyunk hülyék, ha nem értjük a magyar belpolitika szereposztását. Ebben a vitában mindenki azt képviselte, amire pártja, politikai irányzata szerveződött. A jobbközép Juncker védte a kapitalista rend alapjait, a liberál-konzervatív gazdaságpolitikát, a bankokat és az Egyesült Államokkal való szabadkereskedelmi egyezményt. A liberális Verhofstadt a szabadságjogokra, a digitális forradalomra koncentrált, az oldott és laza polgárt testesítette meg. A szocialista Schulz szidta a bankokat, a nagytőkével szemben a dolgozó emberek, a kis- és középvállalkozók érdekeit képviselte, és mindennél fontosabbnak tartotta a munkahelyteremtést. A szocialista-kommunista szövetséget vezető Ciprasz még jobban szidta a bankokat, Schulznál is radikálisabb reformokat követelt, fasisztának nevezte az ukrán kormányt és óvatos gesztust tett az oroszoknak. Keller világossá tette, hogy szociális kérdésekben a zöldek ugyanolyan baloldaliak, mint a szocialisták, de szerintük a zöld fordulat vezethet el egy igazságosabb társadalomhoz.
A jobboldal nem szélhámoskodott szélsőbaloldali szlogenekkel, a baloldal nem fordult át liberálisba, a liberálisok pedig nem életidegen doktrínákat ismételgettek. S az ötös vita létrejötte azt bizonyította, hogy a kommunisták belül vannak a demokratikus konszenzuson, a fasiszták viszont nem.
Én ezt gondolom szabad Európának.
