Ethan és Joel Cohen legújabb filmje 1961-ben játszódik és egy Llewin Davis nevű folksong énekesről szól, aki az amerikai hozzáértők, köztük a Rolling Stone nevű hírneves szaklap szerint erősen emlékeztet Dave Van Ronk népdalénekesre.
Ez a Dave Van Ronk népdalénekes a folk-blues-jazz dalaival meghódította Joan Baezt is, sőt Bob Dylan és Tom Waits is a rajongója volt. (Sőt, ahogy a Rolling Stone című szaklap elárulja, Stephen King az egyik regényében hősének a Van Ronk nevet adta…)
Mindez annyiban érdekes, hogy a Coen-testvérek egy valódi, hús-vér művészről vették a mintát, hősük története sok mozzanatában meg is egyezik az eredeti modell életének fordulataival, de miután ők igazi művészei a filmnek, az ihlető anyagból azután saját figurát gyúrtak.
És alighanem a művészi igazság olyan mélységével ruházták fel, hogy ugyan szó szerinti értelemben a filmbeli énekes karaktere nem ugyanolyan, mint az eredetié, de, mint erről a rolling Stone írta, Dave Van Ronk özvegye, látva a filmbeli Llewyn Davis történetét, elfogadta Coenék változatát és azt mondta, ha élne, a férje sem emelne semmi kifogást fiatalkori énjének rajza ellen.
Hatását tekintve szomorú film a Llewyn Davis világa, vagy elegánsabban mondva melankolikus hangulatú. Mégsem lehangoló, mégha a művészélet küzdelmes oldaláról tudósít, mondhatni, a vesztes oldalról.
Hősének azt a korszakát kíséri végig 1961-ben, amikor a lemezei nem mennek, a társa öngyilkos lesz, neki még télikabátra sem telik, barátok kanapéján az éjszakázi, New Yorkban nem jut sikerhez, s hiába próbálkozik a nevezetes chicagói Gate of Horn klubban is, valahogy nem akar megszaladni a szekér.
És közben szólnak a remek dalok, a főszerepben Oscar Isaac szívet melengetően szépséges gitárfutamokkal és gyengéd hangon szólaltatja meg a különös szövegű szerzeményeket. Justin Timberlake-kel például szenzációsan adják elő a Please Mr. Kennedy! című dalt (amelyben Timberlake is benne van alkotóként).
De sokkal többről van szó a filmben, mint egy elismert, de szenzációs sikereket soha el nem ért művész küzdelmei. Egy mélyebb emberi dráma bomlik ki a háttérben, egy negatív lenyomat, az összetartozás képességének hiánya.
Emlékezetes, ahogy Coenék zseniális filmjének, a Fargónak a végén az ocsmány feleséggyilkosságot épp az imént leleplező Marge, a mindenórás nagy hasával a házastársi ágyban gyengéd hangon szeretetével sikerré fényesíti férje alig közepes művészi teljesítményét.
Nem érdekli, hogy a nagy értékű pénzek más grafikus tervei szerint készülnek, az ő szemében annál nincs csodálatosabb, mint hogy a legkisebb pénzérme veretéhez az ő behemót Norm-jának a tervét fogadták el. Ez az összetartozás gyönyörű jelenete.
Ezzel szemben Llewyn Davis világában senki sincs, akivel Davis vállalná az összetartozást. Barátaihoz a kanapéjuk használatának lehetőségén kívül semmi különösebb kapcsolat nem fűzi. Más feleségét ejti teherbe, s bár lovagiasan állja a cehhet, de kívülálló az egészben.
Meglátogatja öregotthonban lévő apját, de semmi mondanivalója nincs, hát egy gyönyörű dalt elénekel neki. Az már Cohenék fekete humorát jellemzi, hogy előző kapcsolatából származó s már kétéves kisgyerekének létéről sem tud, de épp attól az orvostól szerez véletlenül tudomást, akivel az éppen aktuális gyermekét készülnek elvetetni.
Még azt a macskát is sorsára hagyja egy útszéli autóban, akit félreértések sorozatában hosszú ideig magával hurcol, s már úgy látszik, összetartoznak.
Érdekes a történetben ez a macskamotívum. Látszólag színesítő mellékszál, hogy egy baráti kanapén töltött éjszaka után véletlenül nyakán marad a macska másnap.
Így azután együtt cipeli a gitárjával a metrón, hurcolja a hóna alatt, egyik éjszakai kanapéról a másikra viszi, mikor megszökik, keresi, kötelességtudóan, hogy visszaadhassa. Azután olyan közömbösen hagyja magára, mint mindenki mást.
Az összetartozás képtelenségének nagy emberi és művészi drámája bomlik ki a szép dalok és a szomorkás események hátterében.
A film nem ad magyarázatot, hogy a társa miért ugrott le a George Washington hídról ("pedig az öngyilkosok a Brooklyn-hídról szoktak leugrani", mondja valaki a filmben a Cohen-testvérek sötét humorával), de amikor a chicagói klub vezetője (F. Murray Abraham) azt ajánlja, álljon össze ismét duóba, épp olyan határozottan hárítja el, mint amikor más énekesek hívják maguk közé együttműködőnek.
Talányos a kerettörténet. Ugyanazzal a jelenettel indul a film, mint amivel befejeződik. Egy szépséges dal után a főhőst a Greenwich Village-beli folk klub hátsó udvarán egy idegen keresi.
Rövid szóváltás a sötétben, majd miután Davist az ismeretlen sötét alak alaposan helyben hagyja és még jól meg is rugdalja, otthagyja a földön az énekest.
A vége jelenetben azután még odavet egy fél mondatot, váratlanul érthető lesz, miről is szól Cohenék főhősének drámája. Valakivel együtt mennek a dolgok. Egyedül nem.
(Llewyn Davis világa ****):
