Napjaink sajtóját olvasva sokan gondolhatnák, talán már egy kicsit a sok a holocaustból. Jómagam is, mint élő, túlélő elszenvedője, már gondoltam erre: nem lesz sok az olvasónak a téma, hiszen azonos eseményeket jár körül? Tovább kellett gondolkodnom. Nem az erősíti meg a pozitív választ, hogy világszerte a holocaust emlékéve van. Ami borzongató az, hogy hazánkban is már alig ötezer túlélőről tudnak, pontosabban még ma élő tanúról. Ez az élet sora. Jómagam, aki tizenöt éves kislányként, mindenemet vesztve éltem túl a lágereket, már közeledek a nyolcvanöthöz. Kimondani, leírni is hihetetlen önmagamnak.
A Gutenberg galaxisban lettem emberré, nem tagadom, a leírt betű híve vagyok. Régi mondás, hogy a szó elszáll, az írás megmarad, s ezzel a világért sem becsülöm le a többi médiát. Csak annyit akarok leírni, hogy akik még élünk, nemcsak jogunk, lehetőségünk, hanem kötelességünk is, hogy papírra vessük saját emlékeinket. Akár itt, a Népszavában is.
Ötezer még létező túlélőt írtam, de lehet, sőt biztos, hogy mire ezek a sorok megjelennek, ennél kevesebben leszünk. Tegyük meg, amit megtehetünk. Zsidók cigányok, nézeteik miatt lágerbe vetettek. És hadd fejezzem be a (Z- füzetek két András Tabák és Simor szerkesztette legutóbbi számában talált gyöngyszemmel: "A Bácskában nincs már cigánytelep,/ mind leölték a szerémieket./ Megállj, Hitler, verjen ki a kórság, / temiattad mivé lett az ország!/ Mikor lőnek futnak a cigányok, / mikor futnak, lőnek csak utánuk. (Dobos Éva fordítása).
(Igaza van olvasónknak, amikor úgy gondolja, egyre kevesebb a túlélő, aki még a valóságnak megfelelően tud visszaemlékezni a holokauszt borzalmaira. Szerkesztőségünk szívesen veszi visszaemlékezéseiket. - A szerk.)