Szinte mindig mindent meg lehet vásárolni, hirdeti Bereményi Géza Az arany ára című, újra és újra aktuális darabjának főhőse, a jég hátán is megélő Monori. És bármennyire is kiábrándító, mintha igaza lenne. Ösztönösen megérzi, hogy mikor, hogyan lehet célt érni.
A legreménytelenebb helyzetben is feltalálja magát. Bereményi Eldorádó című filmjéből Eperjes Károly megszemélyesítésében sokan ismerik. A Teleki téri piac császára. Kemény fából faragták. Mindig a talpára esik egy olyan országban, ahol a káosz és a sűrűn változtatott szabályok nagyban meghatározzák az életet.
Az arany árában sokan kerülnek padlóra (Holocsy Krisztina) FORRÁS: KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ
Amikor más kétségbeesik, ő feltalálja magát. Bereményi a film megrendezése után tíz évvel írt a történetéből darabot. Ami egyébként nagyapja, nagyanyja históriája, így sok az önéletrajzi vonás. A háború utántól 1956-ig terjed az idő intervallum.
Több helyen ment a darab, Bereményi maga is rendezte, ezúttal Bagó Bertalan állította színpadra a komáromi Jókai Színházban, melynek előadását a Tháliában láthattuk, a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén.
Először lázasan mozgó tömeg jelenik meg előttünk, ebből válnak ki azok a szereplők, akiknek megismerjük a sorsát. Egy olyan országban élők sorsát, ahol a lét fenntartásához rendszeresen szükség van az ügyeskedésre, a kiskapuk örökös keresésére.
A piacon használt ládák faanyaga adja Sánta Borcsa jól variálható díszleteinek alapját. Tóth Tibor olyan Monorit játszik, aki nem csupán az ösztöneire hallgat, eléggé gondolkodik, ha villanásnyi idő alatt dönt is.
Holocsy Krisztina a feleségeként kétségbeesetten próbálja egyben tartani a családot. Bandor Éva Csöpiként a köpönyegforgatás nagymestere, hol az oroszokkal tart, hol az Ávósokkal, hol igyekszik minden ilyen irányú múltját sebtiben feledtetni.
Fabó Tibor Monori valamennyi stikliben odaadó, érzésekkel is teli társa, aki gazdája megölésében már képtelen részt venni. Horányi László Tulipánként a profi, időlegesen kispadra ültetett gengszter. Mokos Attila az Amerikába térő, majd onnan röpke időre visszaruccanó nagy üzletfél.
Egy olyan ország történelmi kavalkádját nézzük, ahol nehéz kimondani az igazat, ahol a hazugság, az elhallgatás az úr, ahol csaknem lehetetlen hosszútávra tervezni, a megérzések, az azonnali cselekvések, az egyenestől eltérő görbe utak dominálnak, és aki ezeket nem ismeri, az rútul megjárhatja.
Elhallgatások bőven vannak Ibsen kései, ritkán játszott, Rosmersholm című művében is. Nagy, kiadós, hosszú, már-már végeérhetetlen csendek vannak az Újvidéki Színház produkciójában, ami arról is regél, hogy szavakkal már temérdek mindent képtelenek vagyunk elmondani egymásnak.
És különben is elég kommunikációképtelenek vagyunk, akár még egy meglehetősen szűk közegen belül is. Izgalmas Mihai Pacurar vetítéssel is megerősített díszlete, felfelé törő, magányos szírt, lent, szédítő mélységben pedig érződik a tenger mélysége, vonzóan is pusztító volta.
Az a mélység, ahova a ház ura, Rosmer felesége, aki fölöslegesnek tartotta a létét, levetette magát. Szilágyi Ágota megszemélyesítésében holtsápadtan, mindent kíváncsian kilesve, a szereplők számára láthatatlanul, de mégis gyötrően, állandóan kísért.
Rosmer Balázs Áron, egykori lelkész, aki kiábrándult a foglalkozásából, és amúgy bármi másból, de barátja, valamikori tanára is tőle vár szinte megváltást, anyagi, politikai támogatást. Mindenféle ráhatással igyekeznek behálózni.
És vele él egy nő is, aki miatt a felesége öngyilkos lett, de nem jutnak vele egyről a kettőre, nyúzzák, felőrlik egymást, szinte letépik a másikról a bőrt, hatalmas lelki csatározásokban készülnek ki, kerülnek újra és újra a padlóra.
Nagyon jó a két színész. Balázs eljátszik egy formátumos embert, aki alól rémisztően kicsúszik a talaj, aki ijedten keres, de nem talál számára megfelelő eszmét és kapcsolatot.
Az Elor Emina játszotta nő is végzetesen kétségbeesik, pedig érzékeny is, kívánatos is, de abban a világban, ahol a széthúzás, a riasztó magány az úr, szinte mindenki egyedül marad, még ha ezt nem is meri bevallani. De ez a két ember rájön, hogy nem nagyon vezet számukra sehová út.
Krizsán Szilvia minden lében kanál házvezetőnő. Kőrösi István a szélsőjobbra tolódó, agresszívvá váló barát. László Sándor a nincstelenségbe süppedő egykori tanár, aki szintén megpróbál politizálni. De sem ez, sem a magánélet nem boldogít. Anca Bradu rendezése riasztó kórkép a dermesztően kétségbeesett, kapálódzó, de fogódzót nem lelő emberről.
Székely Csaba Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz című drámatrilógiájával hirtelen betört a magyar irodalomba, sikert sikerre halmoz. A trilógia első két részét Marosvásárhelyen Sebestyén Aba rendezte abszolút emlékezetesen, és most a Szeretik a banánt, elvtársak? című Székely Csaba monodrámában láthatjuk a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásában.
Egy meghalt főelvtárs, aki Ceausescu kivégzése után azon nyomban kifordította összes köpönyegét, megzakkant fiát játssza. Próbálja megérteni, hogy mi folyik körülötte, de végképp körön kívül marad.
Sebestyén megmutatja, hogy milyen kétségbeesetten igyekszik ez a fiatalember mindenfélét kombinálni, milyen álságos rendszer volt az előző, és mennyire álságos a mostani is. És ahogy Székelynél már megszokhattuk, azon nevetünk, amin sírnunk kellene.
