Ukrajnában nem látni a válság végét. Ahogy húzódik a konfliktus, úgy válik egyre reménytelenebbé a békés megoldás. Moszkva talán épp a kivárásra játszik. Ez azonban kétélű fegyver. Az igazi veszély mindig akkor kezdődik, amikor az események már irányíthatatlanná válnak. Ha már Moszkva sem tud hatni a szeparatistákra, hiszen lássuk be, a megoldás kulcsa nem Washington, nem is az Európai Unió, hanem Oroszország kezében van.
Sokan vonnak analógiát Jugoszlávia szétesése és Ukrajna között. Még Vlagyimir Putyin elnök is Koszovó függetlenségére hivatkozott a Krím elfoglalása kapcsán. Annyiban biztosan megállja a helyét a párhuzam, hogy a délszláv háború kitörésének kezdetén a nyugat-európai országok legalább annyira tehetetlenül szemlélték az eseményeket, mint most, s akkor még nem jöhetett szóba számukra Jugoszlávia területi felosztása. Csak a vérontás, a feltartóztathatatlan nemzetiségi ellentétek hatására és az Egyesült Államok nyomására változott meg véleményük. A nagy különbség az, hogy amíg a Balkán Európa nem is jelentéktelen régiója, Ukrajnára máig vonatkoznak a jaltai határok. Az Egyesült Államok hozhat ugyan látszatszankciókat Oroszország ellen, segítheti a kijevi kormányt, de egy esetleges orosz beavatkozásnál nem tehetne, nem is tenne semmit.
A Kreml most úgy érzi, ugyanúgy befolyásolhatja Ukrajna sorsát, mint egykor a Nyugat Jugoszláviáét. A Krímet már bekebelezte. A tiltakozások ellenére Washington és Brüsszel is hamar tudomásul vette ezt a tényt, akár meghamisították a márciusi népszavazás eredményét, akár nem. Kelet-Ukrajna azonban keményebb dió, hiszen itt vegyes a lakosság, s bár többségben oroszok élnek, ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül a "nagy testvérhez" akarnának csatlakozni.
Az ukrán-jugoszláv párhuzam több szempontból is sántít. Ukrajnában a lakosság egy részének még csak alakulgat a nemzettudata. Az ország keleti felében élők egy része kulturális és genetikai szempontból sokkal inkább orosz mint ukrán, mégis földrajzi helyzetük, neveltetésük miatt már inkább ukránnak érzik magukat. Igaz, az ukránul beszélők, a magukat ízig-vérig ukránnak vallók nemzettudata sem tekint vissza régi múltra: a 19. század végén volt születőben.
Ukrán felmérések szerint az oroszajkú lakosságnak is csak egy kisebbik része kíván Oroszországhoz csatlakozni. Vagyis a többség inkább Ukrajna állampolgárának érzi magát még akkor is, ha ezer százalékkal kötődik Oroszországhoz. Kérdés azonban, hogy ez a formálódó nemzettudat mennyire erős, s kiállja-e az esetleges konfliktusok, az idő próbáját. A kijevi kormány egyre jobban tart attól, hogy nem. Ukrajna esetleges szétesését a bizonytalan nemzettudat idézheti elő, Jugoszláviáét viszont éppen az erős nacionalizmus okozta. E tekintetben mindegy, hogy a nagyhatalmak hibáztak-e, amikor elősegítették az ország felbomlását. Nem is Milosevic nagyszerb ideológiája volt a döntő. Történelmi léptékkel ez mind csak következménye annak, hogy a szerbek, horvátok és szlovének nem akartak közös államban élni.
Tito halálával pedig megszűnt az egyedüli igazán jelentős integráló erő. Persze a "jugoszlávizmus" nem maradt következmények nélkül, hiszen a nemzetiségi keveredések nyomán a lakosság mintegy tíz százaléka már jugoszlávnak nevezte magát. Ez azonban nem volt igazi nemzettudat, hiszen a délszláv háborúkban mindenki csatlakozott valamelyik nemzetiséghez. Az már azonban mindenképpen Milosevic, és ha csekélyebb mértékben is, de Franjo Tudjman egykori horvát elnök felelőssége, hogy Jugoszlávia felbomlása ilyen vérontás révén következett be. Boszniai pozícióit egyikük sem akarta feladni. Külső nyomásra jött létre a boszniai "multikulturális állam", amely hosszabb távon ugyanúgy életképtelen lesz, mint a szintén erőszakkal létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.
A boszniai háborút ahhoz képest még olcsón megúszta Belgrád, amilyen veszteségeket el kellett könyvelnie az 1999-es koszovói háború után. Bár Milosevic mindvégig ragaszkodni akart a köztársasághoz, épp a "szerb kultúra bölcsője" idézte elő bukását. Koszovóban annyira rohamosan nőtt az albán lakosság számaránya, hogy Belgrád legfeljebb csak terrorral tarthatta volna fenn hatalmát. Az erőszak azonban erőszakot szül, amint ezt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg létrejötte is mutatja.
Kelet-Ukrajnában a nemzetiségi viszonyok ugyan Oroszország malmára hajthatnák a vizet, de akad még egy fontos szempont: a gazdaság. Ha a Kreml bekebelezné a donyecki régiót, nemcsak nyolcmillió oroszt, köztük két és félmillió nyugdíjast kapna, hanem egy olyan lakosságot, amelynek a fele az államból él. A Krím gazdaságának fellendítése is évi legalább egymilliárd dollárba kerül, a donyecki régióé azonban 60-80 milliárd dollárt emésztene fel, s ha Putyin egész Kelet-Ukrajnát megszerezné, az 120-160 milliárd dollárba kerülne számára. Új alapokra kellene helyezni a szénbányászatot, de Moszkvának nem erőssége a modernizálás. Szakértők szerint Kelet-Ukrajna esetleges átvétele miatt államcsőd fenyegetné Oroszországot.
Jugoszlávia már rég a múlté, Kelet-Ukrajnában azonban beláthatatlan következményekkel járó patthelyzet fenyeget. Ha Kijev állandó terrorral próbálná fenntartani az egységes államot, csak a régió kiválását gyorsítaná fel. De Putyin sem tud sokat kezdeni a területtel. Ha megalakulna a Donyecki Köztársaság, felmerül a kérdés: ki tartja el? A válság csak a felek közötti párbeszéddel lenne megoldható. Még nincs túl késő, de csak percek lehetnek hátra.
