Tévedések elkerülése végett: a hét belpolitikai eseménye nem a miniszterelnök parlamenti beiktatása, hanem az a bandatámadás, amelyet Pásztor István, a vajdasági magyarok egyik politikai vezetője ellen követtek el a parlament előtt. A történtek természetesen önmagukban is dermesztőek; gyalázat, hogy felhergelt különítmények bárkit akadálytalanul és védtelenül inzultálhatnak, ha politikai álláspontja, nézetei, meggyőződése nem nyerte el a tetszésüket - és ráadásul a rendőrök tétlenül szemlélik a jelenetet.
De ez a tűrhetetlen esemény csupán része, mondhatni esetleges lecsengése volt egy szélsőjobboldali tüntetésnek, amit éppenséggel a kormány tagjai ellen szerveztek, s őket nemkülönben vegzálni próbálták. A nekidühödt csoportot egy nemrég még a Jobbik színeiben vitézkedő exképviselő irányította, ő adta meg a hangütést, majd utóbb azzal kommentálta az akciót: Pásztor még örülhet, hogy ennyivel megúszta, mert egyébként eljött az akasztás ideje. A kormányszóvivő az ellenzékkel együtt sietett elítélni mindezt, s a média némely fórumán is elhangzottak az obligát szörnyülködések.
Orbán Viktor pedig elutazott németországi látogatására, és a Westdeutscher Rundfunk, az egyik legjelentősebb regionális közszolgálati csatorna konferenciáján ki tudja hányadszor kifejtette, Magyarország sikerei annak köszönhetők, hogy kormánya az elmúlt években megújította a rendszert, s míg "Európa tele van aggodalommal", addig ő olyannyira sikeres, hogy ma már joggal tehet javaslatokat a Nyugat hasonló felvirágoztatására. Nos, ezúttal ne menjünk bele az orbáni öntömjénezés elemzésébe, és ne vegyük végig századszor, milyen tények és adatok tanúsítják ennek a propagandaszövegnek az ellenkezőjét. A Kossuth téren történt atrocitás kapcsán elégedjünk meg annak rögzítésével, hogy a magyar miniszterelnök nagyívű előadása szó nélkül elment amellett, amiről a világsajtó is folyamatosan cikkezik: tudniillik a szélsőjobb előretörése, és egyre agresszívebb megnyilvánulásai mellett.
Pedig, ha Európa csakugyan aggódik valamiért, akkor éppen azért, hogy a finoman jobboldali, avagy nemzeti radikalizmusnak nevezett eszmei buzgár a magát mérsékelt, konzervatív középerőként definiáló kormánypárt asszisztenciájával tör elő a közéletben. Hogy számos példája van a Fidesz és a Jobbik összejátszásának. Hogy Orbán Viktor az, aki egyebek között a Szabadság térre állítandó, úgynevezett megszállási emlékmű torz koncepcióját minden józan érvvel szemben támogatja. Magyarán, hogy a kormánypárt nem oltja a tüzet, hanem szítja - és közben persze farizeus nyilatkozatokban emlékezik a háború és a nácizmus áldozataira.
Vagyis Európa látja a magyar valóságot. Kivált a német közvélemény érzékeny mindarra, ami a szélsőjobb térnyerését mutatja, s ugyanakkor arra is, milyen kétarcúan reagál a mainstream jobboldal. Lehet, hogy onnan nézve világosabb, merre tart ez a folyamat? Lehet, hogy a magyar történelem két világháború közötti szakaszának tanulságai nem elegendőek a hazai tisztánlátáshoz? Nem utolsó sorban éppen a konzervatívnak mondott jobboldal feleszméléséhez? Kizárt, hogy az itthoni politikai osztály, és különösen a jobboldal irányadói ne tudnák, miként csúszott az egykorvolt "polgári középerő" egyre szélebbre a Horthy-korszakban. Miként áltatta magát azzal, hogy kézben tartja a radikálisokat, majd a nyilasokat - miközben permanens engedményeket tett nekik. Miként hagyta, sőt, segítette elő legalább két évtizeden át a társadalom mentális állapotának fokozatos lezüllését, hogy az készséges befogadójává válhasson a szélsőjobbos ideológiának.
Mindaz, ami ebben a vonatkozásban a mai Magyarországon történik, kísértetiesen ismétli a húszas-harmincas éveket; a forgatókönyvben nincs semmi újdonság. Az irányított nacionalizmus és rasszizmus mételye hasonlóképp fejti ki mind nyilvánvalóbb hatását, és ez a társadalmi betegség törvényszerűen jut el odáig, hogy a szélsőségesek egyre kíméletlenebbül lépnek fel a kormányzó jobboldal ellen. A szociális demagógia, a részigazságokból levont ordas következtetések, a "hazaárulókkal" szemben használt retorika a régi séma szerint működik; legfeljebb egy-egy korábbi fogalmat helyettesítenek mai, hatékonyabb megfelelőjével.
Abban sincs különbség, hogy a szélsőjobb az eleve radikalizmusra tréningezett jobboldaltól tanulja el kifejezésmódja túlnyomó részét, majd az egész mixtúrát az aktuális ígényeknek megfelelően "frissíti". Amiként a nyilasok a korát némiképp megelőző Prohászka Ottokárból merítettek, úgy a Jobbik is a Fidesztől tanulta el azt az alapvetést, hogy "a haza nem lehet ellenzékben". A jobboldal és szélsősége egymást erősítve, egymásra licitálva jutott el idáig.
Idáig, ahol már jól érzékelhető, mi vár a "konzervatív" kormánypártra, ha társutasa benyomul a szélről, és legdurvább alakulataival akár a nyílt utcán támad rá. Ami most történt a parlament előtt, az csak a kezdet. És megállíthatatlan lesz, miután semmi jele, hogy Orbán - amúgy Európa felkent megmentője - elszánná magát a folyamat feltartóztatására.
