Kissé erősnek éreztem elhangzásakor Debreczeni József minősítését a Klub rádióban, amikor a Szabadság téri botrány kapcsán úgy fogalmazott, hogy úgy véli, Orbán Viktor "mentális problémákkal" is küzd.
Nem azért haboztam a vélemény elhangzásakor, mert előre láttam, ebből akár újabb skandalumra is találnak majd ürügyet, hiszen alattvalóinak a táborában a kormányfő "szent", kezes bárányait azonnal indulatra sarkallja még a legenyhébb jelző is. Hát még az ilyen kemény fogalmazás.
Azon tűnődtem el Debreczeni József erős szavait hallgatva, hogy ennek a "mentális zavarnak" van-e a legcsekélyebb valóság tartalma is? Nem orvosi értelemben, mert aki erre gyanakszik, maga ugyancsak túlkompenzál, a hívők várhatóan ezt lovagolják majd meg, a megfogalmazás nyerseségét talán indokoltan is, sértőnek érezhetik. Mármint azok, akikből hiányzik a szavak mérlegelésének az érzéke, lecsupaszítottan gondolkodnak, az összefüggések sokrétűsége nem éppen része szellemi gazdagságuknak.
Nem stílusról beszélek, hiszen aki kerüli is az Orbán-féle szónoki teljesítmények rendszeres értékelését, annak is föltűnik, hogy a miniszterelnök általában görcsösen igyekszik színesen, eredetin gondolkodni és fogalmazni, de nehezen megy neki. A szellemességei suták, gyakran ízléstelenek is, magára adó politikai ellenfél még arra sem tartja érdemeseknek őket, hogy replikázzon rájuk. Ha élő beszédekben hangzanak el, a mimika, az arc torzulásainak a megfigyelése, elárulja azt is, mennyi fizikai erőfeszítésbe kerülhet meglelni a legerőteljesebbeket, és hogy az eredeti Debreczeni-féle megfogalmazásnál maradjunk, mennyi "mentális" energia enyészhet el a vélt fogalom megtalálásáig.
Ha elővesszük ezt a legutóbbi híres levelet, amelynek a címzettje Dávid Katalin művészettörténész, azonnal szembeszökik a bántó képzavar, amely a politikai természetű vitát "olcsó lökdösődés kocsmapultjához" hasonlítja.
Nem volt szerencsés Schiffer András formulája sem, amely "hisztériát, cirkuszt" említett, de legalább szabatos volt, elfogadhatatlan, mégis egyértelmű fölfogásról tanúskodott. Kiegészítésül, illusztrációként hozzá idézhetnénk még Orbánnak azt a gondolatmenetét is, amely az emlékmű "gesztus rendszerét, történelmi tartalmát, pontosnak és makulátlannak" tartja.
Kerüljük az ízlésbéli vitát, hozzáértők nem ezt vélték fölfedezni a szobortervben, de hát történt már arra is utalás, hogy noha a kormányfői levél címzettje művészettörténész, azért a mondat megfogalmazóját nem kell rögtön autentikus képzőművészeti hozzáértőnek tekinteni.
Hanem, aki igyekszik kihámozni Debreczeni József kemény minősítésének "mentális zavar" megfogalmazását, és kicsit töprengeni kezd rajta, el kell ismernie, hogy az nem fölháborító, inkább pontatlan, tartalmilag viszont helytálló. Debreczeni arra gondolt, Orbán Viktor végtére is miniszterelnök, és ebben a minőségében "alattvalói" joggal várhatják el tőle, hogy összefüggő rendszerben gondolkodjék. Kissé leegyszerűsítve: államférfiúi erényeket mutasson föl, elképzelései minden tekintetben átfogók legyenek, eszébe jut egy ötlet, azt kiragadja a sok közül, de a következményeit nem méri föl. Legalábbis nem következetesen, és mert makacs, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, holott profi politikus létére, még ha későn is, megtalálhatná a korrekció módját.
Elég gazdag az emberiség történelme, benne e szerencsétlen ország népéé is, hogy tanúsítsa, nem szükségszerűen végzetes, sőt egyáltalán nem az, ha egy politikus rádöbben, ügyetlen pillanatban rosszul döntött, vagy legyünk engedékenyek, részben rosszul, államférfiúi érdemeit azonban csak gyarapíthatja a felelősség átérzésére utaló korrekció.
Orbán mélységes tévedése abban van, hogy szinte mindenben tévedhetetlennek hiszi magát, dölyfösen merev, minél nyilvánvalóbb lesz a hiba, annál elszántabban ragaszkodik hozzá, abban a tévhitben, hogy az ellenérveknek akár a mérlegelése is rontaná közéleti imázsát. Pedig éppen a konoksággal csúfítja tovább.
Fölmérve a tiltakozók hangulatát, belenyugvásnak nyoma sem látszik, annak ellenére sem, hogy minden megmásíthatatlanságra utal, kormányzati presztizskérdés lett a szobor mozdíthatatlansága, az már szinte bebetonozottan áll a helyén. Az elkeseredettséget Orbánnak nem sikerülhet soha eltüntetnie, hosszabb távra még mérsékelnie sem.
És hogy leragadjunk Debreczeni megfogalmazásánál, miben is fedezhető föl ez a "mentális" probléma, pontosabban az államférfiúi gondolkodásmód sajnálatos hiánya? Két összefüggő síkon is. Orbán nem kellően mérte föl, hogy a holokauszt elszenvedőinek nemzedéke, illetve a túlélők csekély "tömege" az idő elszállta ellenére is a génjeiben őrzi ezt a tragédiát, és van még annyi személyes élménye, amely a történeket ébren tartja. És Orbán, aki megpróbál történelmi léptékben gondolkodni, megfeledkezik arról, hogy Trianon néhány évtizeddel korábbi a vészkorszaknál, a magyarság egésze, (a Soá áldozatainak az utódai is) joggal őrzik ugyanolyan fájdalommal ezt a nemzeti tragédiát is.
A másik negligálás a nemzetközi visszhang lebecsülése. Lehet gúnyolódni fölötte, megbélyegezni állítólagos "szítóit", de Európa minden csepülés, kétség ébresztés ellenére is élő valóság, és aki ezt nem veszi észre, az politikai színvak, annak a mentális rendszeréből csakugyan kimaradt valami fontos.
