Végső a kétségbeesésük, ami lidérces kiszolgáltatottsággal is párosul, és ez így olyan robbanással teli elegyet hoz létre, ami már fel is robban, lehetetlenség tovább türtőztetniük magukat. Elindulnak, lázadnak, úgy érzik, nincs vesztenivalójuk, ki is mondják, ha ennyire szűkös lehetőségek jutnak számukra a létből, akkor nem is érdemes élniük. Idegeik tökéletesen felmondták a szolgálatot, képtelenek kontrollálni magukat, tán már azt is képtelenek felmérni, mi történik körülöttük. Csak jönnek és jönnek a Kokan Mladenovic rendezte, Gyarmati Kata hathatós dramaturgi munkájával készült előadásban, valahogy le akarják vezetni a feszültséget, valahogy el akarják érni, hogy mindannak, amit éreznek, amiben vannak, amibe bele kényszerítették őket, akárhogyan is, de valahogy vége legyen.
Amikor még az úgynevezett antivilágban, de már a szocializmus engedékenyebb időszakában, a világnagyság Andrej Ljubimov a Koldusoperát rendezte Budapesten, az akkori Nemzetiben, a második koldusfinálénak volt ilyen ereje. A rendező elképesztő huszárvágással, a színészotthonból hozatott ki reszketeg, a pályáról kikopott öregeket. Akiknek lepusztult, kiélt, fásult volt az arcuk, hihetetlen elkeseredés dúlhatott bennük, miközben érezhetően örültek annak, hogy valaki még igényt tart rájuk, hogy útban a halál felé még alkalom adódik arra, amiben már egyáltalán nem bízhattak, hogy színpadra lépjenek. És ez a már lábán alig álló, de mégis rendületlenül elszánt tömeg indult meg a közönség felé, jött és jött, csakúgy, mint az újvidéki produkcióban. Jött az a tömeg, amit nem tartóztathat fel hatalom, erőszakszervezet, mert az elkeseredés nőttön-nő, és ez a tömeg csak "minta" abból a beláthatatlan sokaságból, amelyik totális ellehetetlenülésében majd nekiindul, és akkor beláthatatlan mi történik, mert elsöpör mindent, tör-zúz, pusztít, hiszen már nem is nagyon van más választása.
Ebbe persze akkoriban sokan belelátták a szocializmus tarthatatlanságát, ahogy nem is olyan sokára tarthatatlannak is bizonyult. És mindezt egy Szovjetunióból érkezett, igencsak neves vendégrendező állította színpadra. A tüntető siker ellenére, vagy tán éppen azért, a produkciót nyilvánvalóan nem véletlenül tüntették el meglepően hamar a repertoárról. És most a határokon túlról, a társadalmi problémák iránt régóta fogékony Újvidéki Színházból érkezik eléggé hasonló üzenet. Onnan, ahová Magyarországról importáltak igazgatót, és lezajlott egy hasonló, purparlékkal teli direktorváltás, temérdek megkérdőjelezhető momentummal, mint ami nálunk már szinte szokásos. És mivel ez még korábbi premier, a színház ezzel is erőteljesen jelez. Eljátssza, hogy drasztikus kényszer hatása alatt kell dolgoznia. Bemutat egy olyan darabot, amiben fölülről kötelezik a társulatot, hogy mutasson be operát, holott erre ez a csapat teljesen alkalmatlan.
De fő a diktátum, a rájuk oktrojált, az esetükben értelmetlen iránycél, ami alól lehetetlen kibújni. Játszanak hát operát, összekutyulódik minden, mert hiszen ehhez dilettánsok. A sevillai borbély keveredik a Figaro házasságával, sorjáznak a rossz operai klisék, közhelygyűjteménnyé válik a botcsinálta produkció, melyben persze a megfelelő énekhangok szinte garantáltan nem jönnek ki a nem erre a műfajra képzett színészekből. Vagyis létrejön a totális fejetlenség, minden a feje tetejére áll, már csak a káosz, és az ebből adódó ellehetetlenülés az úr. De még van akarás, némi energia. A második részben már az sincs. Ott már dermesztő apátia van. Mindenki kelletlen monotonitással, hideglelős gépiességgel darálja a szövegét.
Ez már csak a művészet és a létezés imitációja, motorikus látszattevékenység. És mivel ez teljesen elviselhetetlen, ekkor válik puskaporossá a helyzet, indul el fenyegető elkeseredettséggel az ebből kitörni akaró lázadók hada. És jönnek és jönnek, és ki tudja mi lesz ebből. De egyelőre csak a színpadon jönnek. Csak hát Ljubimov is megjósolt valamit, ami akkor még nem látszott egyértelműen, de azért mégiscsak bekövetkezett.
