- Hogyan lett Rita?
- Amikor megérkeztem Magyarországra, állást kerestem, és egy óvodában kötöttem ki. A gyerekek egyszerűen nem tudták kimondani azt, hogy Tourpikay néni. Kérte az igazgató, hogy találjak ki magamnak egy magyar nevet, de fogalmam sem volt, hogy mi legyen az. Aztán, mivel Rita nem volt az oviban, így ezt a nevet kaptam. Eleinte furcsa volt, és amikor utánam kiabáltak, hogy Rita, Rita, meg sem hallottam, de aztán megszoktam.
- Hosszúra nyúlt az az időszak, amíg állampolgárság nélkül kellett fenntartania magát és a családját itt, Magyarországon. Miért tartott ez nyolc évig?
- Bár menekültek voltunk, nem feketén érkeztünk, hanem vízummal, amellyel két hónapig maradhattunk. Amikor ez letelt, szóltak, hogy indulhatunk vissza Afganisztánba. De nem akartam, mert ott halt meg egy balesetben a férjem, és a háború elől menekültem a négy kicsi gyerekemmel. A legnagyobb is még csak nyolc éves volt akkor, a legkisebb pedig egy. Jártam a brit, a holland, a német nagykövetségen, de afgán útlevéllel sehol nem kaptam vízumot. Nem maradt más hátra, az ENSZ-hez fordultam, és így lett belőlünk hivatalosan is menekült. Három hónapon át a csillebérci táborban laktunk, majd amikor hidegre fordult az idő, átvittek egy XI. kerületi helyre, ahol két éven át éltünk. Csak ekkor tudtam elkezdeni komolyan tanulni, és készülni a magyar nyelvvizsgára. Az állampolgárságot csak ez után lehet megszerezni.
- Eredetileg nem Magyarországon akart letelepedni a gyerekeivel, de végül is itt maradtak. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy nem megy tovább?
- Azt láttam, hogy sok afgán ugródeszkának használja Magyarországot. Elindultak vízum nélkül, neki a határnak, de én ezt nem mertem megkockáztatni a négy gyerekkel. Nem állt volna szóba velünk egyetlen embercsempész, meg egyébként sem indultam volna el a kicsikkel éjszaka, az erdőn át. Mindent hivatalosan akartam intézni, a magyar útlevél birtokában, de tudtam, hogy arra hat-hét évet várnom kell. Kezdtünk berendezkedni, a gyerekek iskolába jártak, én dolgoztam, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy már nem akarok elköltözni innen. Az az igazság, hogy amikor megkaptam a magyar útlevelet, elmentem a nyugati követségekre, de amikor a gyerekek azt mondták, hogy megszokták ezt az országot, és nem akarnak költözni, feladtam az eredeti célomat. Tudja, egy anyának az a legfontosabb, hogy a gyerekei jól és biztonságban érezzék magukat. A magyarok kedves emberek, és rengeteg segítséget kaptam a szomszédainktól, a kollégáimtól. Sokszor azt is elfelejtettem, hogy egy idegen országban vagyok, mert az ismerőseink úgy bántak velünk, mintha családtagok lennénk.
- Soha nem bántották azért, mert nem magyar, mert láthatóan más, mint mi?
- Soha. Sehol nem bántak velünk olyan jól, mint itt. Így aztán elgondolkodtam azon, hogy ha a sors ezt adta nekünk, akkor nem szabad tovább menni. Nem tudtam korábban, hogy a magyarok milyenek, egy magyar szót sem hallottam Afganisztánban, de itt élve hamar rájöttem, hogy ennyi kedvességet máshol nem kapnék.
- Keményen meg kellett küzdenie az állampolgárságért. Mit érzett, amikor megkapta?
- Nagyon örültem. Nem jártam tanfolyamra, nekem nem volt magyar tanárom, a tudásomat magam szereztem a munkahelyemen és otthon, újságokat, könyveket olvasva.
- Na, jó, de ön bölcsész, tanári diplomája van, ez azért nagy segítség lehetett…
- Higgye el, hogy tényleg a magyar az egyik legnehezebb nyelv a világon! Sokáig még azt sem tudtam elképzelni, hogy megértem, ha két magyar beszélget, nem hogy bele is tudjak szólni. Azt hiszem, ma már jól beszélem a nyelvet, de például annyira nem, hogy tanárként el tudjak helyezkedni egy magyar iskolában.
- Megkönnyebbült, amikor hivatalosan is magyar lett?
- Jaj, nagyon! Kezdtem végre biztonságban tudni magamat és a gyerekeimet.
- Az afgán állampolgársága megmaradt?
- Igen. Kettős állampolgárok vagyunk.
- Mit gondol, hogyan fogadnának egy magyar anyát a gyerekeivel Afganisztánban?
- Mi is barátságosak vagyunk, sőt, az egész világon híresek vagyunk a vendégszeretetünkről.
- A háború és a merényletek miatt ezt nehéz elképzelni…
- Nem mi vagyunk ellenségesek a külföldiekkel, hanem maga a háború, a helyzet ilyen. A harcok előtt egészen más volt a világ. Képzelje el, ha láttunk az utcán egy tanácstalan külföldit, segítettünk neki, ha kellett, elvittük kocsival. Az édesapám nem egyszer állított haza vadidegen emberekkel, olyanokkal, akik nem találtak szállodát maguknak. Ma este itt alszik, majd holnap keresünk neki hotelt – mondta. Jó volt szinte szóról szóra visszakapni ugyanezt itt, a magyaroktól.
- Milyen nyelven gondolkodik, milyen nyelven álmodik? Magyarul vagy az anyanyelvén?
- Amikor magyarokkal beszélek, akkor természetesen magyarul gondolkodom, de a saját népemet, a saját kultúrámat soha nem akarom elfelejteni, és mindent elkövetek, hogy a gyerekeim se felejtsék el. Afgán vagyok és maradok, még akkor is, ha magyar is vagyok.
- A gyerekeket érdekli, hogy honnan jöttek?
- Igen, nagyon. Semmire nem emlékeznek, mert még kicsik voltak, amikor útra keltünk. Ha nem mesélek nekik Afganisztánról, akkor előbb-utóbb teljesen elfelejtik.
- Az elképzelhetetlen, hogy egyszer haza utaznak?
- Nagyon szeretnék, de nem engedem nekik, amíg tart a háború. Pedig még a csadort is felvenné a lányom a haza út érdekében… Jó lenne, ha egyszer találkozhatnának az apjuk családjával, és láthatnák, hogy honnan jött az anyjuk.
- Ön azért tavaly haza utazott. Nem volt honvágya? Nem érezte, hogy ott kellene maradnia?
- Hadd kérdezzek vissza: ha az Ön családja veszélyben lenne Magyarországon, akkor visszaköltöztetné ide őket? Tudja tavaly, amikor haza utaztam, az öcsémnél laktam Kabulban, és jól hallottuk a fegyverropogást, a robbanások hangját. Ott nincs béke! Minden este nézem az afgán tévé adását, és azt látom, hogy hetente több merényletet is van. Mész Kabulban az utcán, egyszer csak felrobban egy bomba, és meghalsz. Húsz éve tart a háború, és nagyon rossz a helyzet. Ki szeretne egy háború kellős közepén lakni? Tudja, mi nem a szegénység elől menekültünk, hiszen megvolt mindenünk. Viszont nem akartam, hogy állandó életveszélyben éljenek a gyerekeim. Már három hónapja be volt zárva az iskola, nem tudtam tanítani, és nem volt fizetésem. Akkor indultunk útnak, amikor bombázták a környéket, és a szomszéd ház fala a miénkre dőlt. De képzelje el, milyen nehéz döntés volt ez egy megözvegyült afgán nő számára! Csak Iránban jártam korábban, Európában sosem. Ez egy egészen más kultúra, nem ismertem a nyelvet, nem volt munkahelyem, nem volt lakásom, viszont volt négy gyerekem, akit egyedül neveltem. De nem volt más választásom.
- Mi az ami most, itt hiányzik?
- A férjem. Húsz éve nem tudom megszokni, hogy elment, és még mindig várom, hogy egyszer csak belép az ajtón. Nálunk nem szokás, hogy a fiatalok szerelemből házasodnak, mi viszont megismerkedtünk az egyetemen, és imádtuk egymást, ezért is házasodtunk össze. Kilenc éven át voltunk csak együtt, de én a mai napig szerelmes vagyok a férjembe, aki itt van, a szívemben. Sokszor annyira jó lenne, ha segítene dönteni a fontos kérdésekben. Nagyon kellett volna a segítsége például akkor, amikor az volt a kérdés, hogy melyik egyetemre menjenek a gyerekek, vagy hogy hová költözzünk. Ha újra kellene kezdeni ezt az egészet, nem vágnék bele, mert biztosan tudom, hogy képtelen lennék még egyszer végigcsinálni.
- Hogy hívták a férjét?
- Hakim.
- Szokott Hakimmal „beszélgetni”, amikor valami nagy dologban kellene dönteni?
- Mi nem csak férj és feleség voltunk, hanem barátok is. Nálunk az a szokás, hogy a férfiak nem dolgoznak otthon, nem takarítanak, főznek, de Hakim más volt, mindenben segített. Mindketten tanárok voltunk, és váltott műszakban dolgoztunk, hogy a gyerekek sose legyenek egyedül. El nem tudtam képzelni a halála előtt, hogy képes lennék nélküle élni, de az élet úgy hozta, hogy harmincegy évesen már özvegy voltam. Annyira fiatalon, hogy Magyarországon ebben a korban a lányok még nem is mennek férjhez, nem szülnek gyereket, én meg ott maradtam egyedül a négy kicsivel. Azt mondták a magyar barátnőim, hogy menjek férjhez, mert nem jó egyedül, de nem akartam, mert a férjem még ma is a szívemben van, és úgy érzem, hogy itt van velem. Nem tudom elfelejteni, ezért nem tudok valaki másba beleszeretni, és új életet kezdeni.
- Azt mondta, annyira nehéz volt ez az egész, hogy nem fogna bele még egyszer…
- …Nem hiszem, hogy menne. Egyszerűen nem tudom, hogy csináltam végig. Nagyon kevés volt a pénzünk, eleinte minimálbérre voltam bejelentve, ami akkoriban huszonötezer forintot jelentett. Olyan szegény voltam, hogy nem tudtam például babakocsit venni, pedig nagy szükségünk lett volna rá. Tényleg sok mindent kaptam a magyar barátaimtól, de csodát ők sem tudtak tenni. Az első öt-hat év piszok nehéz volt, de sohasem sírtam a gyerekeim előtt, mert nem akartam elszomorítani őket. Viszont amikor elaludtak, kitört belőlem a sírás, és ettől meg is könnyebbültem. Sokszor feladtam ezeken az átsírt estéken. Muzulmán vagyok, hiszek az Istenben, és ezt mondtam neki: Istenem, feladtam, mert már nem bírom tovább, hogy egyedül vagyok. Ha hiszi, ha nem, reggelre visszatért az erőm, és éreztem, hogy amikor imádkozom, valaki támasztja a hátamat, és tol előre. Tele voltam erővel, amikor elindultam a gyerekekkel bölcsődébe, óvodába, iskolába, majd utána dolgozni. Ha kellett, takarítottam, főztem, étteremben dolgoztam, és soha semmilyen munkát nem szégyelltem elvégezni.
- Miért sikerült ez az életre szóló kaland?
- Sok asszony pánikba esik, amikor meghal a férje, és egyedül marad a gyerekekkel. Van, aki alkoholista lesz e miatt, vagy drogos. De bennem annyira erős volt az az érzés, hogy a gyerekeimet fel kell nevelnem, hogy bármilyen munkát elvállaltam, csak tanulhassanak a kicsik, és nyugalom vegye őket körül. A férjem, akit annyira imádtam, azt szerette volna, hogy adjak meg mindent a gyerekeinek. Túl vagyok a nehezén, mert a négy gyerek közül három már dolgozik, és csak a legkisebb tanul még. Tudom, hogy a férjem mindezt látja, és örül neki.
