Az elmúlt 15 évben a columbine-i rémtett egyfajta viszonyítási ponttá vált a hasonló szörnyű ámokfutásokhoz, és sajnos volt mit viszonyítani. És nemcsak Amerikában. Elég csak a néhány nappal ezelőtt a Calgary-ben történt esetre gondolni, ahol egy rendőr fia kezdett el lövöldözni egy házibuliban és ölt meg öt fiatalt.
2002. április 26-án egy erfurti gimnáziumban 13 tanár, két diák és egy rendőr esett áldozatul egy kicsapott diák bosszújának.
2007. április 16-án a Virginia állambeli Blacksburg műszaki főiskolájának kollégiumában egy koreai származású diák 32 társát ölte meg.
2007. november 7-én a finnországi Tuusulában egy 18 éves fiú hét diáktársát és az igazgatónőt lőtte le egy helyi középiskolában.
2008. szeptember 23-án az ugyancsak finnországi Kauhajokiban egy főiskolán rendezett vérfürdőt egy diák: kilenc társával végzett, mielőtt maga ellen fordította a fegyvert.
2009. április 30-án egy grúz férfi mészárolt le 12 hallgatót a bakui olajipari egyetemen. 20011. április 11-én Rio de Janeiróban egy 23 éves férfi kereste fel egykori elemi iskoláját és 12 gyereket lőtt szitává.
A legrettenetesebb eset 2011. július 22-én a norvégiai Utoyában történt, amikor egy neonáci egy baloldali ifjúsági táborban gyilkolt le hidegvérrel 68 fiatalt.
De azóta is számos hasonló eset történt, köztük a Batman-film 2012-es denveri bemutatóján történt tömeggyilkosság és a szintén 2012-es newtoni (Connecticut) mészárlás, ahol a gyilkos előbb anyját ölte meg, majd annak munkahelyén, egy általános iskolában végzett 20 gyerekkel és hat nevelővel. A támadók az esetek többségében maguk is a halálba menekültek rémtetteik után.
Columbine, amely az amerikai iskolai tragédiák között „csak” a harmadik helyen áll Blacksburg és Newton után, azzal is erősítette helyét a fekete krónikákban, hogy filmet készített róla az amerikai dokumentarizmus fenegyereke, Michael Moore. A Bowling For Columbine (ami nálunk az értelmetlen Kóla, puska, sültkrumpli címen ment) tényfeltárása során boncolgatta a két gyilkos vonzalmát a náci eszmékhez (az akciót Hitler születésnapjára időzítették), az erőszakos videojátékok, az interneten terjedő gyilkos ötletek hatását, de főleg az amerikai fegyvermániára fektette a hangsúlyt.
Az azóta történt, Amerikától távoli mészárlások esetében azonban a fegyverimádat és az emberellenes eszmék mellett nem lehet figyelnem kívül hagyni a gyilkosoknak a hírnév iránti beteges vágyát. Maguk a columbine-i tettesek is az 1995. április 19-i, Oklahoma City-ben elkövetett, 168 halálos áldozattal járó pokolgépes merényletet tervezték „felülmúlni”, ennek az iskolai lövöldözés csak az első lépése lett volna és ugyanez volt a motivációja a „norvég mészárosnak” is, aki a rettenetes tömeggyilkosság után valóságos „médiasztárrá” vált, az interneten fellelhető írásaival, majd a tárgyalásokon tanúsított magatartásával
Amikor Oliver Stone 1995-ben elkészítette a Született gyilkosok című filmjét, a támadások kereszttűzébe került. A rendezőt azzal vádolták, hogy filmjével, amelyben a gyilkosok nem is bűnhődnek meg, a hozzájuk hasonló lelkületűeknek „csinál kedvet”. Stone azzal válaszolt, hogy ha a média nem szolgálná ki az emberekben szunnyadó nem is mindig látens szadizmust, gonoszságot, akkor a gyilkosok is kevésbé hajszolnának baljós hírnevet. De tudjuk, hogy azóta is érvényes: „Ha dől a vér, dől a lé”, ahogyan ez John Herzfeld 15 perc hírnév című filmjében elhangzik egy tv-műsorvezető szájából.
Az ámokfutók és sorozatgyilkosok elszaporodása a 21. század első másfél évtizedében azonban még ennél is sokkal összetettebb jelenség, amelyre nemcsak azért nehéz magyarázatot adni, mert sokszor a kriminálpszichológusok sem találnak konkrét motívumot egyes gyilkosoknál. Talán ez is „benne van a levegőben”, a világ annyira felgyorsult, annyi benne a stressz, a feszültség, a rohanás által is növekvő elfojtás-mennyiség, a félelem a háborúktól, a terrorizmustól, hogy egyre többen vannak, akik csak így tudják túltenni magukat mindezeken. De vajon ki és honnan kezdje meg a világ jobbítását? Lesz-e vége egyszer ennek az erőszak-spirálnak?
