Sokan figyeljük szorongva, ami határainktól keletre történik. Az általános problémákon belül van egy sajátos magyar ok is, ez pedig Kárpátalja. Volt olyan párt, amelyik a kampány során megpróbálta kijátszani ezt a kártyát és különböző rangú vezetői "viccesen" célozgattak arra, hogy itt volna az idő visszaszerezni. (Azért használtam zárójelet, mert amikor számonkérte egy újságíró a politikus-hölgyön, miket beszél, kacagva azt mondta: "vicc volt, take it easy".) Olvastam olyan posztokat is olyan kárpátaljai írók honlapján, hogy kevés lenne elszakadni és Magyarországhoz csatlakozni, hanem ezen felül azokat, akik 1918 óta költöztek ide erre a vidékre, ki kellene toloncolni. Szeretnék néhány szót mondani a sértett jogán.
Nem a mostani politikai nyilatkozatok és Facebook-posztok sértettek meg. Az én sérelmem, hogy úgy mondjam, ezekhez képest tragikusan mély. Az én édesanyámat Beregszászból űzték világgá. Hiába születtem Budapesten, az én gyerekkorom Beregszász varázsában telt, úgy éltünk mi itt az ötvenes évek elején, mint egy hajótörött család valami ladikon vagy világvége-szigeten. Minden ideiglenes száműzetés volt körülöttünk, mert az igazi otthon, a szilárd életalap az Beregszász volt nekünk, szüleim, nagyszüleim oda vágytak vissza, az emlékeik szerinti békés, virágzó kis tündérkertbe. Hát ma nem az, hanem egy nyomorult, poros, sáros, tönkretett kisváros a magyar határtól hat kilométerre és hatezer fényévre.
Nem akarok drámai szavakat használni, csak a történethez illő pontos és szenvtelen szavakat, szóval gyilkosok és rablók szabadultak rá arra a városkára (bukkantak fel benne), amihez én érzelmileg hozzákötődtem örökre. Ez a város a mostani valóságban nemhogy nem tündérkert, hanem olyan, hogy sírnia kell annak, aki oda belép, ha tudja, milyen volt (semmi különös, egy vidéki mezővároska) és látja, mivé lett. Indiai nyomor, piszok, sár, omló vakolatok, megtört emberek, dübörgő ZIL-ek hada, fröccsenő kosz és a modern kor jeleként egy-két neonfelirat: "koka-kóla" meg "játékterem". Álltam a volt művelődési ház körbebetonozott, összeomlófélben levő épülete előtt (azt hiszem, eredetileg ez volt a legmagasabb épület Beregszászban) és kérdeztem, tessék mondani, hol volt itt a zsinagóga? Kérem szépen, felelték az arrajárók, Beregszászban nincs zsinagóga. (A hátam mögött.)
Álltam a valamikori bíróság épülete előtt, ahol egyik dédapám bíró volt, álltam másik dédapám, a sebész-belgyógyász-nőgyógyász orvos háza előtt (Fedák Sári apjával ketten alkották itt az orvosi kart), kérdezgettem az embereket és senki nem emlékezik senkire. Pedig, talán volna mire. Először elvitték a zsidókat, ugye két alkalommal is (Kamenyec-Podolszkij és 44 tavasza), gyakorlatilag mindenkit megöltek közülük, jelzem a város 42 százaléka volt zsidó.
Aztán a szovjetek röpcédulákat dobáltak le repülőgépről: "urak, papok, szaladjatok, ti parasztok, maradjatok", az urak-papok elszaladtak, a ti parasztokat meg elvitték háromnapos kicsi robotra nyolc évre, mármint annak nyolc évre, aki túlélte. Benda István, öreg barátom, a történész professzor unokaöccse, sajnos ő is meghalt már, a rendszerváltás után kinyomozta, mi történt az apjával, aki a helyi Kármentesítőnél dolgozott, nagyapám legjobb barátja volt, magyar nyelvű feljelentés alapján vitték el, azt hittük, a hegyek közti gyűjtőtáborban, Szolyván kapott tífuszt vagy Foksániban, de nem, már Ungváron agyonverték.
Ez egy olyan iszonyatos véres történet, ami ezzel a kisvárossal történt, hogy nem is képes már felháborítani. Gazemberség gazemberség hátán, árulás, feljelentés, deportálás, puskatus. Amikor 45 tavaszán Nagyapa valami vonat tetejére felkapaszkodva visszament, már laktak a házában - Menjen maga innen! Maga innen már elutazott! -, de mivel az új tulajdonosok (magyarok, természetesen), jó emberek voltak, nem dobták ki az utcára este, megengedték, hogy a saját ágyában aludjon és csak másnap reggel dobták ki. Ez persze mind magánügy. Ezt a történetet már tulajdonképpen nem is akarom olyan nagyon kidobolni, olyan, mintha kiborítanám a családi fiókot.
Most, amikor az ilyen és olyan nemzeti indulatok várható fellobbanása idején szorongva figyeljük, ami Ukrajnában és a Kárpátalján történik, a sértett jogán: minden egyéni emberi tragédiától függetlenül, ami történt velünk, és amit mi okoztunk, minden generációkon áthullámzó szenvedéseken és traumákon túl, amelyek feljogosítanak bennünket, hogy megbocsássunk vagy ne bocsássunk meg, szóljunk vagy ne szóljunk. Annyit azért el kell mondani: tehetünk akármit, a fájdalom nem múlik el. Ez a fájdalom nem Trianonról szól. Arról is, persze, de alapvetően nem nagyhatalmi ábrándokról szól, hanem egyszerű emberek mérhetetlen és értelmetlen szenvedéseiről, fogságba hurcolt, megerőszakolt, meggyilkolt, kifosztott, tönkretett százezrekről és talán milliókról.
Amíg magyar ember lesz a Földön, amíg ember lesz a Földön, ez a történet neki fájni fog. Ha tudnék imádkozni, most azt kérném a sorstól távoli, megképzelt, de nagyon szeretett szülőföldem számára, hogy miután gyakorlatilag nincs másunk, óvja meg Beregszászt és mentse meg ez a fájdalom! Nem tudom én, mi volna a jó megoldás. Azt tudom, hogy a mostani helyzet rossz. Azt is tudom, hogy a határok ide-oda tologatása nem javít semmin. És tudom, hogy ha a magyar jobboldal eszement, felelőtlen szörny-politikusai felhasználják Beregszászt a karrierjük érdekében, aztán odadobják egy újabb tragédiának, az a legrosszabb forgatókönyv. Ez a mi jobboldalunk, úgy nézem, mindenre képes. Hogy van-e a magyar közvéleményben elég józanság megfékezni őket, nem tudom. Szorongok. Ennyi, ez ilyen egyszerű, mondat vége, nincs tovább.
