Lakás falán ütött lőrésen kidugott géppisztoly fölé hajol egy fiatalember. Arca csaknem átszellemült. Érződik rajta, hogy nem esik nehezére lőni. A ravasz meghúzása mindennapos esemény számára. Tán élvezi is a gyilkolást. A háttérben művirágok, valódiak már nyilván nem nyílnak ebben a közegben. És egy élére állított dívány, mint a felfordult világ jelképe. Bielik Istvánnak, lapunk munkatársának egyik képe, a nagydíjas, A véget nem érő pokol című sorozatból, amit már a harmadik éve tartott szíriai polgárháborúról készített. Meghalt benne 130 ezer ember. Ebből 50 ezer civil, és 7 ezer gyermek.
Egy másik képen látunk teli torokból ordító sebesültet, akit éppen igyekeznek levenni a hordágyról, többen is fogják, ami szörnyen fájdalmas lehet, annyi körülötte az ember, akik mind árgus szemekkel nézik, hogy az önmagában elég dermesztő. És dermesztő az, ahogy halott társát, akinek már csak a feje látszik ki a hullazsákból, homlokon csókolja egy tagbaszakadt férfi, aki tetovált kezében jókora géppisztolyt szorongat, erre az alkalomra sem tenné le semmi pénzért. Együttérzés, gyász, és az öldöklés megtestesülése ugyanazon a fotón. A végső búcsú pillanatában is ott az önvédelem, meg a gyilok fegyvere, és ez hihetetlen feszültséget ad a képnek, miközben azt is előrevetíti, hogy lesznek újabb és újabb halottak, bőven lesz még kiket gyászolni.
Van olyan felvétel is, amin már csak a végletesen lepusztult, szanaszét lőtt, kőtörmelékes, szemetes, kihalt város részlete látható, nekünk háttal megy benne egy férfi, persze nála is van gépfegyver. Megy és megy bele a szürke, koszos, néptelen, sivár semmibe. Nem tudhatjuk mi lesz vele, azt se, hogy él-e még egyáltalán. De mégis, a kietlen sivárságban valaki, aki még mozog, aki némi bizakodásra ad okot, hogy keresztül küzdi magát ezen a romhalmazon, és valami, valaki itt csak létezni fog, tán valahogy csak újjászületik az élet.
A pusztulás képeit persze még bőven végig követhetjük a tárlaton. Nem is kell hozzá háború. Elég például látni Stiller Ákos fotóin a már bezárt Fakaslyuki bánya maradványait, és azt, hogy itt azért még bányásznak, de a meddőhányón a szegények, a földdel együtt kifordult szén, szintén elégethető talpfa után kutatnak, hogy meg ne fagyjanak a téli hidegben. És lehet, hogy hamarosan ugyanez történik majd Márkushegyen is, ahol bezárás előtt áll a bánya. Az utolsó generáció címmel Balogh László készített ott olyan portrésorozatot, melyen bányászokat örökített meg. Méghozzá úgy, hogy egyszer kormos arccal, egyszer korom nélkül látszanak. Többnyire fáradtság, ugyanakkor elszántság, mégis reménytelenség is tükröződik ezeken az arcokon. Hiszen nyilvánvalóan bizonytalan a kemény munkát végző bányászok sorsa, még az is előfordulhat, hogy ők kénytelenek majd tüzelő után kutatni a jövőbeli meddőhányón.
De nézzünk üdítőbb pillanatok után. A sport nyilvánvalóan ilyen. Szalmás Péter, lapunk fotórovatának vezetője egyenesen Vívó mámorok címmel készített sorozatot. Ennek emblémája lehetne az a felvétel, melyen egy férfi vívó le sem véve a sisakját, valami hatalmas győzelem után, kitörő örömmel, teljesen nekifelejtkezve ordít. Mi ezt csak a sisak rostái között látjuk, kicsit olyan, mintha rácsok mögött lenne az arca, miközben ekkor boldogságosan szabad. És szabadok azok a vívók is, akik egymás hegyén-hátán, összeölelkezve ünnepelnek a földön, még az edzőjük is rájuk huppan.
De összeakaszkodva a levegőbe ugró négy vívó lányt is láthatunk, vagy éppen olyan vívókat, akik egyedül, akár az ég felé fordulva, kiáltják világgá boldogságukat. Megszemlélhetünk extrém sportot űzőket is. Egészen eszméletlen például, hogy Mohai Balázs Kötéltánc című képén, ég és föld között, szédítő mélység fölött, drótkötélre applikált színes függőágyakon keleti kényelem, nyugati nyugalom stílusban dagonyáznak többen is.
Nem lehet mindenről beszámolni. Persze gyönyörűek a természetfotók, érdekesek az állatos képek, köztük azok, amelyek akár hatalmas állatok műtétjeit örökítik meg. És fontosak a művészetekről, művészekről szóló munkák. Erdélyi Gábor Vásáry Tamást karmesterként örökítette meg, A zenemágia című felvételén. Egyik kezében felfelé mutató pálcát fog, másik, ráncos, kimunkált keze, melyen szinte valamennyi ujja külön él, szétnyílik, előtérbe kerülve felnagyobbodik, mutatja a ritmust, a hangulatot, a lényeget, melyet átsugároz a zenekarra. Háttérben pedig ott van a világot járt művész hihetetlen koncentrációról, elmélyültségről, bölcsességről árulkodó, ugyancsak inspiráló arca. Ez így tényleg mágia.
A kiállítás végén mellbevágó Móricz Simon sorozata egy olyan 93 éves asszonyról, akit a meghalt fia hitele miatti adósság következményeként akarnak kilakoltatni. A kilakoltatást meggátolni akarók elbarikádozzák a lakást, a rendőrök nagy erőkkel vonulnak ki. Korunk Magyarországa. Ahogy megyünk ki a tárlatról, vagy már bejövet is láthatjuk az ország lenyomatát. A barbár módon bezárt, közvetlenül a Capa Központ melletti Tivoli Színházat, melynek kitört ablakú vitrinjeiben hirdetik is a sajtófotó kiállítást. Egy leleményes mesterember pedig magát reklámozza ugyanott szórólapjain, hogy üvegezést kiszállással vállal. Megint csak a halál és az élet egy pillanatfelvételen. Tán majd pályázni is lehet vele a jövő évi tárlaton.