Hánynak a szereplők rögtön Az öregasszony című produkció elején. Zaklatottan berohannak a színpadra, és kapásból kidobják a taccsot. A gusztustalan, a valódihoz igencsak hasonlatos kulimász ott éktelenkedik a deszkákon. A nézők közül akad, aki elkapja a tekintetét, mások kínukban röhécselnek.
Ekkor még nem tudjuk, mire megy ki a játék, mindez egyelőre a lehúzott függöny előtt történik. Aztán, amikor fölmegy a függöny, az még riasztóbb. Ott dekkol a szín közepén egy gólem nagyságú öregasszony, akihez képest egy derék bányarém szépségkirálynő.
Talpig feketében, rongyos cuccokban van, egyik szeme kifordult, riasztó fogai, vagy protézisei is mintha önállósodtak volna a szájától, arca totálisan eltorzult, és ráadásul folyamatosan nyáladzik.
A Rigai Nemzeti Színház Danyiil Harmsz darabját adja. A már 1942-ben elhunyt szerzőt az orosz abszurd irodalom nagy alakjának tartják. A műsorfüzet a stílusát egyenesen Örkény Istvánéhoz tartja hasonlatosnak. Örkény tényleg mutatott rémségeket, de mindig jókora adag humánummal is ötvözte a szörnyűségáradatot, amivel meglehetősen karakteres közlendője is volt.
Most bár roppant fantáziadúsnak, de kicsit öncélúnak tűnik a játék. Fiatal színészek, Vladiszlav Nasztavsev frappáns rendezésében eljátszanak azzal, mi történik, ha egy rém egyszerre csak feltűnik az életünkben. És a rémet persze bárki szabadon behelyettesítheti magának, hogy kire asszociál.
És aztán el lehet játszani azzal is, hogy a szörnyedvény hol feltűnik, hol el, hol hirtelen a barátnő helyén terem, akivel az egyik srác csókolódzik, és aztán rá kell jönnie, hogy a förmedvényt öleli.
Vagy éppen az fojtogatja őt. Időnként lemegy a függöny, és ugyanazok a szereplők, akik benne vannak a rémálomban, hercigeskedő, kedves kis revü jeleneteket adnak elő, mókázgatnak, azaz letagadják, leplezni igyekeznek a valóságot. És itt csak kikerekedik némi mondandó.
Érzékelhetjük azt a pokoli ellentmondást, ami a könnyedén szórakoztatni igyekvő jelenetecskék, és a fenyegető rémálom - ami tán ki tudja, maga a rögvaló - között van. Végül a rém, akiről már azt is hittük, hogy meghalt, újra és újra feltámad, fenyegetően elindul a nézőtér felé, aggasztóan bemászik a széksorok közé, megy előre, megy előre megállíthatatlanul, ki tudja, hol tűnik fel, hol idéz elő vészt és tömegpusztulást.
A Szentpétervárról érkező Tovsztonogov Nagy Dámai Színház a közismert Lewis Carroll mese nyomán Alice történetét is sok tekintetben rémálomként adja, Alice - Körfutás két felvonásban címmel. Egyáltalán nem gyerekeknek szól. Alice-t nem is gyerek játssza, hanem egy elsőrangú, idős színésznő, Alisza Frejndith, akit Tarkovszkij zseniális filmjeiből is ismerhetünk.
És tényleg fantasztikus. Egyik pillanatban simán elhiteti, hogy naiv, világra rácsodálkozó gyerek. A másikban nagyon is sokat tapasztalt felnőtt, aki beszorult egy liftbe, egy szörnyű álomba, ami túlontúl is hasonlít a valóságra. Ott sorjáznak előttünk és a kíváncsi Alice körül a némiképp karikaturisztikus torzpofák. Elképesztő színészek alakítják őket.
Például fanyar humorral teli monológokat vágnak le, abban a házban létező lakókként, ahol Alice is él, olyan gonoszkodó tirádákat, hogy fetrengeni kell a röhögéstől, de ugyanakkor össze is szorulhat tőle a gyomrunk. Az egész előadás egy nagy, jól szervezett kavalkád, ha úgy tetszik, görbe tükörben megmutatott életmustra.
Néha nem eléggé drámai, ami történik, túl sok az elmesélés, de mivel kiváló művészek adják elő, Andrej Mogucsij biztos kezű rendezésében, általában ez is élvezetes. Vagy éppen ijesztő. A lidércnyomásaink köszönik szépen, jól megvannak, tántoríthatatlanul velünk élnek. És sajnos a világ nem abba az irányba megy, hogy elpártoljanak tőlünk.
