Orbán Viktor - Lánczi András értékelése szerint - a 2002-es vereség után eljutott a politikai realizmusig, azaz megértette, hogy a politika a hatalmi viszonyokról szól, és minden ennek rendelődik alá. A politikus egyik fő kérdése - így Lánczi -, hogy tud-e olyan célt kitűzni, amit a politikai közösség elfogad, magáénak érez - ezt Orbán az erős Magyarország fogalmában találta meg. A másik fő kérdés: hogyan kerülhető el a társadalmi anarchia, amire Orbán válasza a rend hangsúlyozása.
A Fidesz vezetője megértette: úgy kell kormányoznia, hogy az illeszkedjék az emberek természetéhez, elsajátított nyelvhasználatában kifejezésre jutó gondolkodásához. A politikai realizmus megköveteli, hogy a cél támogatásához folyamatosan erőt és többséget kell biztosítani. Ám, ha a cél morálisan elfogadható, akkor a tömegek a kétséges eszközök alkalmazására is rábólintanak.
A miniszterelnök főtanácsadójának imént jelzett véleményét komolyan kell vennünk. Annál is inkább, mert így találjuk meg annak kulcsát, ami az elmúlt négy évben az országgal történt, s részben a választ is arra, hogy az égbekiáltó botránysorozatok, az államilag törvényesített korrupció, a különböző társadalmi csoportok súlyos érdeksérelme és a nyilvánvaló gazdasági kudarcok ellenére honnan még mindig a Fidesz széles támogató tábora.
Egy nemzeti program
Orbán Viktor a Nemzeti Együttműködés Programjában (kormányprogram) világosan megmondta - csak akkor nem értettük -, hogy új rendszerváltást akar. A kétharmados győzelmet úgy fordította le magának, hogy azzal új politikai, gazdasági és társadalmi rendszer kiépítésére kapott felhatalmazást, "amely az élet minden területén új szabályokra épül". Úgy döntött, hogy a választásokon a magyar nemzet "… a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez", s ugyanitt, ugyanekkor "új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalakításáról döntöttek".
Minderről, a csak az ő fejében megfogalmazott tételről a választópolgárok - beleértve a Fideszre szavazókat is - semmit sem tudtak. De ma sem tudunk sokkal többet arról, ahova el akar bennünket vezetni, csak amit a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában (NENYI) megfogalmazott: "Szilárd meggyőződésünk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megtestesülő összefogással képesek leszünk megváltoztatni Magyarország jövőjét, erőssé és sikeressé tenni hazánkat. Ez a roppant erőket felszabadító összefogás minden magyar embert … nagy reményekre jogosít, és hosszú évtizedek után megadja a lehetőséget, hogy a magyarok végre megvalósíthassák a saját céljaikat.
Az elmúlt négy évben a megkezdett rendszer-átépítés különböző fázisainak kényszerű szemlélői, hiábavaló bírálói voltunk, ám csak mára állt össze a kép arról, mi is történt valójában velünk. Semmi nem volt véletlen, a történések a hatalmi logika szempontjából szigorú menetrendet követtek. A mű még nem készült el, eddig sok volt a "forgács" - ezt Orbán Viktor is elismeri -, de szerinte hamarosan jönnek azok az eredmények, amelyek hazánkat Európa legsikeresebb országává teszik. Ehhez kér felhatalmazást újabb négy évre, ami egyben ki is meríti a Fidesz 2014. évi választási programját.
Célok és hívószavak
Orbán Viktor terve, felgyorsítani Magyarország felzárkóztatását - vitathatatlanul helyes cél. Ám az általa alkalmazott eszközök révén eddig csak a leszakadásunk fokozódott, és ennek jövőbeni folytatódása rajzolódik ki. Az eszközökből elvetette a "beporosodottakat", amelyekkel elődei próbálkoztak: a piacgazdaság működését, a versenyképesség javítását célzó reformintézkedéseket. Számára az új rendszerváltás az 1990 után kialakult állami szerepvállalás újragondolását jelenti.
Szerinte az állam képes a közjó megtestesítésére, és ez nagyon hatásos hívószó (Lánczi szerint a leghatásosabb) a Kádár-rendszerben szocializálódottaknak és egyáltalán annak a magyar társadalomnak, amely szereti az alattvalói szerep kényelmét. További támogatottság volt nyerhető a függetlenségi harc hívószavának bedobásával. Ehhez az ordas eszmék felelevenítésén túl folyamatosan ki kellett termeli az ellenséget, a külsőt és a belsőt is, így lett végletesen megosztottá társadalmunk, s veszítettük el nagymértékben nemzetközi tekintélyünket.
Az orbáni logikában az új rendszerváltást felülről kell végrehajtani, ami az újraértelmezett állami felfogás szerint egyrészt az állami tulajdonlás erősítését jelenti a magántulajdonnal szemben, másrészt a piac koordináló szerepének korlátozását. A magántulajdon és a piac megtámadása a közjót az egyéni érdek érvényesítésével szemben képviselő állam (és az állam maga Orbán Viktor) részéről valóban rendszerváltás. Hiszen az 1990 után kiépült rendszer fundamentumait kérdőjelezi meg, ráadásul fokozódó jövedelem-központosítás és a reálvagyonok centralizációja mellett. Ez a politikai gazdaságtani program zajlott az elmúlt négy évben, s mindaz, ami a gazdaságban történt, ennek a mellékterméke; gazdaságpolitika soha nem volt, csak a politikai realizmus megkívánta hatalomtechnikai döntések láncolódtak egymásba a gazdaságban is.
A mozgástér bővítése és forrásai
Az Orbán Viktor fejében megfogant változások végrehajtásához nem volt elég a kétharmad. Akaratának érvényesítéséhez szüksége volt mozgásterének bővítésére, amihez le kellett bontani, vagy távolabbra tolni a korlátokat. Meg kellett szabadulni a külső kötöttségektől, így az orbáni innovációk (így hívja az unortodoxiát) eredményességét kétségbevonó IMF és Brüsszel akadékoskodásaitól, valamint a belső intézményi korlátoktól (a gazdasági, jogi, közigazgatási ellensúlyt képező intézmények felszámolásával, elfoglalásával, beolvasztásával, funkciójuk átszabásával, sőt, a saját alaptörvény többszöri felülírásával is).
A rendszer átépítéséhez forrásul szolgáltak
- az uniós források (megtartásukért, a túlzott deficiteljárástól való megszabadulásért olyan eszement politikát folytattak, ami tönkretette a növekedés alapjait),
- a megközelíten 3100 milliárd forintos magán-nyugdíjpénztári vagyon,
- a nyugdíjrendszer második pillérének felszámolásával három év alatt nyerhető mintegy 1300 milliárd forint,
- a hitelből szerzett devizatartalékok egy része,
- az adóemelések, a számtalan új adó, illeték, hozzájárulás, díj kivetése,
- a gyenge teljesítményünk, magas kockázatunk miatt a korábbiaknál drágábban megszerezető piaci források,
- s nem utolsó sorban a nagy rendszerek (szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális) megkopasztása.
Eszközök, amivel éltek
Az új rendszerváltás legfőbb eszköze a törvénykezés volt, a parlamentben betanított Fidesz-KDNP-s képviselők adták elő azt, amit a kezükbe nyomtak, majd szavaztak úgy, ahogy éppen kellett (ha ugyanarról másképp kellett, akkor másképp). A végrehajtó hatalomban a szakmai tudást a személyi függőség váltotta fel, amelyet a "korbács és a mézesmadzag" rángatásával tartottak kordában, s állítottak megfelelő hadrendbe. Hatékony eszközként tudták használni a médiát, amelynek széles kormányzati felületein korlátlanul folyt a propaganda, a szabadságharcnak stilizált politika eredményeinek felvonultatása. A rendszer-átépítés eszközeként használták - főként a kultúrában - a párhuzamos intézmények életre keltését, amelyek mellett a régit elsorvasztották, ellehetetlenítették.
Eredmények a politikában
A négy évvel ezelőtt megkezdődött új rendszerváltás a politikai rendszerben kvázi egypártrendszeri működést alakított ki, korlátozott demokráciával, autokratikus szisztémával, az ellensúlyok lehető legkiterjedtebb kiiktatásával. E feltételek közepette olyan választási rendszert tudtak elfogadtatni, amely korlátozza a még megmaradt utolsó demokratikus jognak a kifejezésre jutását: a kormányon lévők leválthatóságát.
Társadalmi hatások
Az elosztási rendszerben társadalmi és gazdasági szempontból is destruktív átalakítások történtek. Egyfelől a jövedelem-újraosztás a vállalkozások felhalmozó-képességének a rovására és a fogyasztás javára tolódott el, ami perspektivikusan is rontja a gazdaság potenciális növekedését. Másfelől az adórendszerbeli változások a legfelső rétegek helyzetét javították, miközben folytatódott a középosztály lecsúszása, és kiterjedt a szegénység. Ebbe az irányba mutatott a személyi jövedelemadó-rendszer átszabása - a családtámogatások átalakításával együtt -, és a fogyasztási adók emelése, bővítése is. A jövedelem-különbségek növekedését és a társadalmi kohézió gyengülését eredményezte a szociális rendszer átszabása, valamint a rezsicsökkentéssel elérhető előnyök egyenlőtlen elosztása.
Mindemellett minden korábbinál jobban felerősödött a politikai hovatartozás szerepe a jövedelmi- és vagyoni polarizációban. Az új rendszerváltás társadalompolitikai céljának teljesülése - több csatornán keresztül is elősegítve - kétségtelenül jól haladt. A szükséges elitcsere ideológiáját (vagy apológiáját?) Lánczi András a következőképp fogalmazta meg: "… a második rendszerváltás elhozhatja, hogy a racionális és az érzelmi döntések egyensúlyba kerülhessenek" (Heti Válasz, 2014. márc. 20.). Mert szerinte ekkor és így "elégül ki az igazságosság érzülete. Az igazság felcserélhető a nyugati méltányossággal, ahogy a boldog élet is a vegetálással". Vagyis a négy éve kezdődött új rendszerváltás igazságot teremt a tulajdonok és a jövedelmek elosztásában, ami egyben boldogságot hoz. Ám, ha a második rendszerváltást nem lehet végigvinni, akkor csak vegetálás lesz, ezért van szükség a "folytatásra"…
A gazdaság lecsúszása
A társadalom szétszakadása a magyar gazdaság lecsúszása mellett ment végbe, aminél politikailag nem ismerünk veszélyesebb modellt. Számos gazdasági mutató bizonyítja lemaradásunkat a fejlett régióktól és az átalakuló országoktól is. Ugyanezt jelzik a külső vélekedések is: a nemzetközi hitelminősítők, akik a felmutatott eredmények ellenére sem vesznek ki bennünket a bóvli kategóriából és a piaci értékítélet, amely a külgazdasági mérlegek aktívumai ellenére újból a világ legsérülékenyebb tíz országa közé sorol bennünket. Mindez lecsapódik a magas államcsőd elleni kockázatban (magas kamatfelárakat jelent), valamint a forint stabilan gyenge árfolyamában.
Lecsúszásunk folytatódását vetíti előre - a "folytatás" esetén felerősítve is - a bankok hitelezőképességének tönkretétele, a ciklus egészében veszélyesen alacsony beruházási ráta, a sok lábra épülő gazdasági fejlődés "egylábasítása" a járműipar extra preferálásával. Tovább rontja esélyeinket az oktatás szétverése, az egészségügy további gyengülése, az állami tulajdon működtetésének (későbbiekben még inkább kiteljesedő) bornírtsága, az állam benyomulásával a piaci koordináció szakadozottá válása, az innovációs kényszer háttérbe szorulása, a jog- és tulajdonosi biztonság elvesztése, az elgyöngült termelési potenciál mellett az adósságterhek növekedése, s nem utolsó sorban a befektetők és a háztartások bizalomhiánya a jövőt illetően.
Ne tévesszen meg senkit, hogy pillanatnyilag úgy látszik: több makrogazdasági mutató is javulást jelez. Orbán Viktornak, mint egy falat kenyérre, úgy van szüksége a sikerek felmutatására, mert csak így kaphat a saját táborán belül felhatalmazást a folytatásra, s felmentést a "lopások" és a "korrupció" alól. Ha eredmény van - s idézzük fel ismét Lánczi András receptjét: "ha a cél morálisan igazolható, akkor a tömegek kétséges eszközök alkalmazását is helyeselni fogják" (Heti Válasz, 2014. jan. 9. - kiemelés tőlem, P.M.Z.). A célok morális igazolásán túl megérkeztek a "hús-vér" eredmények, amit a társadalom egy része el is hisz, mert:
- hinni akar valamiben és nincs máshova kapaszkodnia,
- a hittel a tények nem versenyképesek,
- nincs reális ismerete a sulykolt eredmények hátteréről,
- szociális helyzet esetleges romlásával szemben számára fontosabb információ, hogy a dolgok "fönt" jó irányba mennek, amiből idővel számára is lecsurog valami, s ezt a rezsicsökkentéssel máris igazolva látja,
- s nem utolsó sorban, mert a kormány politikai kommunikációjában a tényeket mindig megtoldják a további még szebb jövő ígéretével,
Mintha ország
Hetedik hete tartó sorozatunkban részletesen is bemutattuk a "Magyarország jobban teljesít" szlogen alátámasztására felsorakoztatott eredmények hátterét, relativitását, következményeit, lényegében azt, hogy Magyarország egyáltalán nem teljesít jobban sem a versenytársaihoz képest, sem az Orbán-kormány saját mércéihez, a korábban vázolt tervekhez mérten, sőt, sok tekintetben még a válság mélypontját jelző 2009-es esztendőhöz viszonyítva sem. Ami a felszínen látszik, az a MINTHA:
- mintha fenntartható növekedés kezdődött volna,
- mintha javult volna a fiskális egyensúly,
- mintha csökkent volna az államadósság rátája,
- mintha bővült volna a foglalkoztatás,
- mintha csökkent volna a munkanélküliség,
- mintha kiiktatódott volna a magyar gazdaságból az infláció.
Valójában a makrogazdaságban semmi sem az, aminek láttatni akarják. Április 6-án fény derül a szemfényvesztés sikerességére, az új rendszerváltás folytathatóságára vagy a Megállj! piros táblájának felmutatására. Vizsgázni fogunk - igaz, nem egyenlő feltételek mentén.
