- Hogy van Patrícia?
- Nagyon nem jól. A bíróság másodfokon megerősítette az anya- gyerek- és magyar ellenes korábbi ítéletet, miszerint Magyarországnak nincs köze egy magyar állampolgárhoz és gyerekéhez. Azért ezt nem könnyű megemészteni. Ha a magyar bíróság független is minden hatalmi ágtól, nem lehetne független a magyar emberektől. Azért van bíróságunk, hogy a magyar emberek érdekét szolgálja. Ha egy döntése magyarellenese, akkor az alkotmányellenes.
- A bíróság többek között azzal érvelt, hogy az ön unokája soha nem élt tartósan Magyarországon, kizárólag családlátogatás céljából tartózkodott itt. Ugyanezzel érvel az apa is, szerinte azért utaztak Bora Borára, hogy ott éljenek. Ezt bizonyítja, hogy autót vásároltak, lakást béreltek, és bankszámlát nyitottak. Ez így van?
- Nem, ezek a férj akciói voltak, Patríciának nem volt beleszólása. A házassági szerződésük is úgy szól, amit a férj keres, vásárol, intéz pénzügyeiben az kizárólag az ő ügye, ahhoz a lányomnak semmi köze. Mégis, a magyar bíróság az egyszerűség kedvéért megismételte az apa hamis és valótlan érveit, így utálta el innen az ügyet. Emellett pedig az is kiderült, nemzetközi jogban nagyon nincsenek otthon. Többek között a Hágai Egyezmények gyermekek védelmére vonatkozó paragrafusait sem alkalmazták. Az interneten is megtalálható dokumentum szerint az ENSZ gyermekvédelmi megbízottja a gyermekek jogaival foglalkozó 2009 február 4-i genfi jelentésében már kezdeményezte, hogy Franciaország rendezze azokat a visszaéléseket, amelyek Francia Polinéziában az örökbefogadásokat kísérik. A dokumentum szerint francia családok Francia Polinéziába utaznak azért, hogy örökbe fogadható gyermekeket kutassanak fel. A polinéz családokon nagyon nagy a nyomás, mert az anyákat arra beszélik rá, hogy egyezzenek bele az örökbeadásba. Bora Bora Francia Polinéziához tartozik.
- Ön szerint lehet összefüggés az ötéves unokája, és az örökbeadási anomáliák között?
- Abszolút. A lányom éppen azoknak az embereknek a kezében van, akik - próbálok visszafogottan fogalmazni - , ebben a gyerekkülföldre-vitelben érdekeltek. A férj nem véletlenül fenyegette a lányomat azzal, "...minden pénzemet arra fogom költeni, hogy elvegyem tőled a gyereket, ha nem azt teszed amit én mondok neked..."
- Hogyan alakult ki a polinéz gyerekek külföldre juttatása?
- Francia Polinéziában szegények az emberek, és a családokban nagyon sok gyerek van. Évszázados szokás, hogy a nyolcadik, kilencedik gyereket a nővér, az unokatestvér neveli. Ezzel nincs is gond, hiszen az unokatestvérnek 20 méterrel odébb van a háza, nagynéninek 30 méterre. A kisgyerek a nagy családban marad. Ám erre a szokásra hivatkozva olyan törvényeket hoztak, amelyek engedik, hogy a gyerekeket külföldre is örökbe lehessen adni. Súlyos tragédiák történnek. Ezeket családjogi-bírói, ügyvédi, pszichológusi, rendőri, állami, háttér biztosítja "törvényes" mázzal.
- Ezek nagyon súlyos vádak. Van bizonyítéka?
- Ezeket nem én mondom, a helyi információkat fogalmazom meg és mindenki számára hozzáférhető az ENSZ jelentés is. Ebben a rendszerben akarja az apa megvásárolni a saját fiát, törvényes látszatot adva a tragédiának.
- Van konkrét tudomása visszaélésekről?
- Van. És azt is tudom, hogy Véronique Ho Wan az a pszichológus, aki a gyerekeket közvetíti a francia családoknak. Ő hirdeti a gyerekeket, ő győzi meg a polinéz anyákat arról, miért lesz jó nekik, ha örökbe adják a gyereküket. Ho Wan asszony mindezt egy olyan alapítvány működtetése mellett intézi, mely kapcsolódik a férj ügyvédi irodájához. Kérdés, miből van bevétele annak az alapítványnak, amelynek a pszichológus a kurátora. Ő vizsgálta meg az unokámat, és ő írt szakmailag hiteltelen véleményt a lányomról. Véronique Ho Wan szoros kapcsolatban áll azzal az ügyvédi irodával, amely a férjet képviseli. Ez az ügyvédi iroda adja a polinéziai elnök bírósági képviseletét is. Az elnök parlamenti tikára részt vállal a külföldre irányuló polinéziai gyerekforgalomban.
- Arról a polinéz elnökről beszél, akit az interneten található anyagok szerint korrupció vádjával öt év börtönre ítéltek?
- Igen. Ez az az elnök, aki Jacques Chirac ideje alatt újra engedélyezte a francia atomrobbantásokat. A ház, amelyet a lányom bérel, egy tanárnőé, aki rákos. Ő mesélte, hogy az utcájukban a 40-50 éves korosztályban még vagy tízen küzdenek daganatos betegséggel. Erről a borzasztó nagy problémáról senki nem mer, nem akar beszélni. Az az újságíró, aki a korrupció és az atomrobbantás után kutakodott és publikált, a 90-es évek végén eltűnt. Sose találták meg.