;

maszekolás;Hacsek és Sajó;EU-normák;

- Van egy problémám

Van egy problémám. "Csak egy? De jó magának!" - sóhajtanának most fel Hacsek úr és Sajó úr. De ez egy fontos probléma. Nevezetesen az, hogy nem tudom, miből fogok megélni. Ez látszatra magánügy, valójában azonban, legalábbis tanulságait illetően, nagyonis közügy.

Közügy, mégpedig először is azért, mert nincs állás. Számtalan kollégámmal, barátommal, fiatalabb és idősebb ismerősömmel beszélgetve azt tapasztalom: aki ezért vagy azért elvesztette a munkahelyét (és sajnos egyre többen járnak így) nem tud újra elhelyezkedni. Mert nincs állás. Egyetemi tanár ismerősöm, doktorátusokkal és nemzetközi reputációval pillanatnyilag közmunkás, mint írja honlapján, a politikai nézetei miatt bocsátották el (a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos EU-normákat tanította) és most közmunkásként egy általános iskolában üldögél. Tudása alapján továbbképzést tarthatna a tanároknak. Ehelyett várja, hogy mikor szólnak neki, melyik folyosót kell felsöpörnie.

Van egy orvos barátom, specialista bizonyos kisgyerekkori műtéteket illetően, "átszervezés" volt, ő meg elérte a nyugdíjkorhatárt, hát kiették. Még ereje teljében van. Hivatását nem gyakorolhatja otthon, mert a műtéthez műtő kell, asszisztencia kell, ilyen munkát nem lehet kellő kórházi háttér nélkül végezni. De kiléphetek az ismerőseim sorából: hol talál magának állást egy elbocsátott MALÉV-pilóta? Másik MALÉV nincs, ő pedig otthon nem "maszekolhat", mert ahhoz kellene egy repülőtér. És így tovább. Bizonyos szakértelem fölött az ember napi munkája infrastruktúrát igényel. Ha az állam rátette a kezét az infrastruktúrára, a szakember nagyon kellemetlen helyzetbe kerül. Nem vitatkozik, nem kritizál (nem javítja a közös tevékenységet), hanem meglapul és együttműködik, mert nem szeretne munkanélkülivé válni.

Márpedig ennek ellenére sajnos egyre többen válnak munkanélkülivé. Én nem vagyok közgazdász, de annyit még én is tudok, hogy oda, ahol nem zaklatják és ahol nyereséggel zárhatja az évet. Ez eléggé egyszerű. És ha egyszer kormányunknak sikerült kiűznie az országból a tőkét, akkor ezzel kiűzte a munkahelyeket is. Ez is kétszer kettő. Még van az országban tőke is, befektető is, de hogy megkezdődött a menekülés, azt mindannyian a bőrünkön érezzük. És aki elvesztette a munkahelyét, az ne nagyon reménykedjen abban, hogy talál itthon másikat, végzettségének megfelelőt. Úgyhogy nemcsak a tőke, hanem menekül a munkaerő is. Az a mintegy ötszázezer magyar ember, aki külföldön dolgozik. Mintha nem hiányozna kormányunknak, nem hiányzik a szakértelmük, a vállalkozókedvük, a munkaerejük.

Nem látom jelét, hogy például a kivándorolt orvosokat megpróbálnák valamilyen kedvezményekkel hazacsalogatni. Azt látom, hogy kormányunk szakpolitikusaitól annyi telik, újra meg újra megpróbálják röghöz kötni a még itt levő orvosokat. Ez nagyon nem jó megoldás a problémára. De nézzük a második lehetőséget arra, hogy az ember megéljen. Kezdjünk vállalkozásba! Most nem akarom visszaidézni a korrupciós trafik ügyekről és a földbérleti visszaélésekről szóló tudósításokat, mert enélkül is, mindennapi tapasztalatunkból is nyilvánvaló: aki nem tudja rávarrni magát egy államilag garantált nagy cégre mint beszállító, alvállalkozó, aki nem tud biztos állami hátteret teremteni a vállalkozásának, az nehéz helyzetbe kerülhet.

A tulajdonosok kétségbeesetten keresik a "felsőbb kapcsolatokat", mert a piac drámaian szűkül és állami megrendelés nélkül lehúzhatják a rolót. Kicsit talán jobban ismerem a szellemi vállalkozásokat. Működnek piaci alapon iskolák, színházak, lapok, könyvkiadók, rádióstúdiók, régebben egészen szépen virágoztak, ma a túlélésért küzdenek. Miért? Mert igény lenne a munkájukra, csak fizetőképes kereslet nincs. Alapítsunk egy lapot? Az újság alapvetően a hirdetésből él, hiszen a magas lapár leveri az olvasottságot, a példányszámot. Én például szívesen alapítanék egy kulturális-oktatási lapot. Ki fog ott hirdetni? A tankönyvpiacot szétzúzták, a tanárok központilag legyártatott egyentankönyvekből tanítanak, a kiadók tönkrementek, nem hirdetnek.

Ugyanez a helyzet a taneszközpiaccal. Sőt, magukkal az iskolákkal is ez a helyzet, mert eddig a tantestület és az igazgató döntötte el, hogy megrendelik-e az Élet és Tudományt, a Rubicont, a Históriát, a szaklapokat és napilapokat, most azonban már nem önálló gazdálkodó az iskola, központilag döntenek mindenről. Semmi esélye egy olyan lapnak, amelyik a pedagógiai modernizáció szószólója szeretne lenni. Maradna még a kivándorlás. De hát nem akarok kivándorolni. Magyar vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, ezért a nemzetért dolgoztam egész életemben. Azt tudom, hogy semmilyen körülmények között nem kívánom elhagyni a hazámat. Ezt tudom. Csak azt nem tudom, miből fogok megélni.