Nagyon úgy tűnik bejött a FIDESZ számítás. El kell játszani (pávatánc), leginkább a külföld felé, hogy mi megoldottuk a nemzetiségi képviselet régóta vajúdó ügyét, így nem kell tovább hallgatni a nemzetközi kritikákat. Úgy kell persze rendezni a dolgot, hogy az lehetőleg ne zavarja a NER-t, vagyis úgy, mint a népmesebeli leány, aki hozott is, meg nem is. Hiába, mi csavaros eszű magyarok megint jól túljártunk a hanyatló nyugat eszén, és persze ez tetszeni fog új keleti barátainknak is, különösen Putyinnak, aki épp a minap oldott meg bravúrosan egy nemzetiségi problémát.
Igaz ez a kormányzati ravaszkodás nem sikerülhetett volna, ha a hazai nemzetiségi vezetők visszaemlékeznek rendszerváltáskori önmagukra. Azokban a daliás időkben ugyanis még volt annyi bátorságuk, hogy ellenállni merészeltek és nem hajtották be a fejüket a felkínált kormányzati járomba. E helyett, az akkori ellenzék mintájára, megalakították a kisebbségi kerekasztalt és közösségeik érdekeit érvényesítendő, megállapodtak a követendő közös stratégiában. Igaz, annak idején még egyikük sem kötelezte el magát "holmi aprópénzért" semelyik pártnak sem, azóta azonban nagyot fordult a világ. Farkas Flórián bevitte a romákat a FIDESZ-be (vagy inkább a FIDESZT-t a romákba?), evvel erősen meggyengítve az egyébként is csak vegetáló kerekasztal autonómiáját. A többiek meg kevés kivétellel felvették a folyamatos alkalmazkodás sikeresnek vélt stratégiáját.
Az idő nem őket igazolta. A hatalom ebben az országban rendesen nem a konszenzuskeresés, hanem a nyers erőérvényesítés stratégiáját preferálja és csak akkor hajlandó tárgyalni, ha ellenállásba ütközik. Ez utóbbi esetben azért még mindig lehet próbálkozni a vezetők "korrumpálásának" jól bevált módszerével. A korrumpálás persze csúnya szó, ezért is tettem idézőjelbe. Ez esetben nem azt jeleni, hogy valakik valakiket lefizetnek, hanem "mindössze" annak a közös pontnak a megkeresését, amelynél össze lehet kacsintani (persze ez is csak képletesen értendő), és azt lehet mondani, hogy mindenki jól jár. A nemzetiségi parlamenti képviselet esetében, a végeredményt tekintve, valami ilyesmi történt. Még egyszer mondom, mielőtt bárki becsületbe gázolást emlegetne: "képletesen szólva".
Miután azonban az érintettek, úgy tűnik, a demokrácia játékszabályait nem tartják sokra, így csak egyet hagytak ki a számításból, nevezetesen a választópolgárt. A nemzetiségi regisztrációs statisztikák legalábbis eléggé kijózanító számokról árulkodnak. A nemzetiségi választópolgár nyilvánvalóan átlátott a szitán és nem gondolta azt, hogy mindenki jól járt, ezért nem volt partner. A nemzetiségiek, minden agitáció és erre elfecsérelt közpénz százmilliók ellenére, igen csekély számban, (kevesebb mint egy tizedük) regisztrálták magukat a parlamenti választásra, mert egyrészt nem voltak hajlandók lemondani a választójoguk egy részéről, másrészt jól látták, hogy cserébe kapnak valamit, amiről előre lehet tudni, hogy érdekeik képviseletére a legcsekélyebb mértékben sem lesz alkalmas.
Ugyanakkor kiváló fügefalevélként szolgál a külföld felé. Ez elsősorban arra a két nemzetiségre, a romákra és a németekre áll, akiknek elvben lett volna esélyük egy parlamenti mandátum megszerzésére. A többiek meg a maguk szempontjából "okosan" jártak el, hiszen csak annyian regisztráltak, ami elég az úgynevezett szószólói mandátum megszerzéséhez, így nem "fecséreltek" el több jogot a feltétlenül szükségesnél, másra meg úgysem volt esélyük. A romák esete egyszerű. Ha lehet hinni az újsághírnek, ott egyfelől a képviseletben érdekelt vezérek "matekoztak", másfelől az azt ellenző civilek bojkottra szólítottak fel. Nehéz megmondani, hogy mely tényezők szerepe volt nagyobb a végeredmény meghatározásában, de úgy tűnik a kudarc mindkét fél számára eredményes volt. A német feladvány megoldása sem túl bonyolult.
Ha egy közel száznegyven ezres közösségből, amelyből a 2010-es választáskor közel hatvanötezren regisztrálták magukat, mindössze alig több mint tizenötezren, (azaz csak majdnem minden tizedik) hajlandók követni a központi akaratot, akkor ott fel kell hogy vetődjön a vezetőkbe vetett bizalom kérdése. Valamit magukra adó demokráciákban (mint amilyen az anya- vagy származási ország) egy ilyen választási eredmény után a vezetők önként átadják a helyüket. Igaz, nincs is más választás, így működik a demokrácia. Nem meglepő persze, hogy nálunk nem ez történik. Sem ebben, sem más esetekben. Talán majd az unokáink, ha akkor még lesz, akit ez a dolog érint. Ha így megy tovább, nem vagyok benne biztos.
