Azonnal jöttek a segítséget nyújtó "megvédők" mintegy húszezren (NATO becslés) álarccal, megjelölés nélküli katonaruhában, (Putyin: "ilyet ma már minden bevásárlóközpontban lehet kapni"), orosz géppisztolyokkal, orosz rendszámú katonai teherautókon, (Szergej Lavrov külügyminiszter: "ezek nem oroszok, hanem oroszul beszélő ukrán hazafiak"), és megszállták a Krím félszigetet.
Bezárták laktanyájukba az ukrán katonákat, nem engedték be a referendum-megfigyelő OSZE küldöttséget. Putyin pedig a megszállás utáni első sajtókonferenciáján kijelentette: "Nem értem, miért beszélnek nyugaton Oroszország szerepéről az ügyben. Ez egy tiszta ukrán belügyi probléma".
Putyin keddi beszédéig az orosz parlament előtt, ez volt a hivatalos orosz álláspont. Azóta tudjuk, hogy Oroszország, (amelynek az egészhez nem volt semmi köze), "lebontotta a választófalat és az anyaország keblére ölelte tőle elszakított gyermekét"(Szergej Lavrov). Az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen ennyi cinizmus hallatán.
Közben nem volt tétlen az orosz propagandagépezet sem. Számos érvet hozott fel amellett, hogy a krími megszállás egyrészt nem egyedülálló a nemzetközi gyakorlatban, másrész nem ütközik a nemzetközi jogba, nem sérti Ukrajna szuverenitását. Az érvelés problémája, hogy a kimondott és elhallgatott igazságok ellentmondóak, semlegesítik egymást.
Egyik ilyen érv, hogy a Krím évszázadokon át Oroszország része volt. Így igaz. És az is, hogy az ukrán származású Hruscsov, mint nagyhatalmú szovjet pártfőtitkár kizárólag hatalmára alapuló gesztussal ajándékozta 1954-ben a Krím félszigetet az ukránoknak. (A diktátorok, akik úgy gondolják, hogy mindent megtehetnek, szívesen csatolják ide-oda akár idegen országok részeit is.
Hitler is ezt tette, amikor visszaadta szövetségesének, Horthynak a Trianon után elcsatolt magyar országrészeket.) Másrészt viszont ma 2014-et írunk. Európában béke van. Nem az évtizedek, vagy akár évszázadok óta létező határok fegyveres újrarendezésének kora ez. A németek éppen úgy tudomásul veszik, hogy a korábban hozzájuk tartozó Elzász ma Franciaország része, mint a franciák, hogy a Saar vidék ma német tartomány. Ezt a békés helyzetet veszélyezteti Putyin fegyvercsörtetése.
Az orosz propaganda másik érve volt a megszállás mellett, hogy a nyugati országok megszegték Gorbacsovnak adott ígéretüket, miszerint a NATO nem terjeszkedik az orosz határok irányába. Tény, hogy a peresztrojkát meghirdető Gorbacsov valóban ezzel a feltétellel egyezett bele a két Németország újraegyesítésébe.
Ezt James Baker amerikai és Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter annak idején szóban megígérte neki. (Az, hogy a szóbeli ígéret mennyit ér a diplomáciában, külön téma.) De tény, hogy ezt az ígéretet felülírta az érintett népek nemzetközileg elismert önrendelkezési joga.
Az egykori szovjet elnyomás alatt állóországok (így mi is) népszavazás után azért kérték felvételüket az Észak- Atlanti Szövetségbe, mert nem bíztak az őket fél évszázadon át rabságban tartó Szovjetunóban, féltek újabb megszállástól. (Azt, hogy ez a félelem mennyire jogos volt, misem bizonyítja jobban, mint a Krím félsziget mostani annektálása.)
Felvételükkel a NATO valóban közelebb került az orosz határokhoz, sőt a balti országok és Lengyelország esetében még szomszédos viszonyba is került vele. Politikája azonban soha nem volt provokáció, hanem mindig a béke megőrzésére, a határok sérthetetlenségének biztosítására irányult.
Tegyük hozzá, hogy Ukrajna nem kért NATO védelmet, és nem is akart csatlakozni a szövetséghez. Szuverenitása megőrzését egy háromhatalmi egyezmény garanciájától várta. 1994 december 5-ikén három nukleáris nagyhatalom, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország a Budapesti Memorandumban kötelezte el magát Kazahsztán, Fehér-Oroszország, és Ukrajna szuverenitásának, határainak, valamint politikai és gazdasági függetlenségének tiszteletben tartása mellett.
Cserében ezek az országok a náluk tárolt, szovjet időkből származó nukleáris fegyvereket átadták Oroszországnak. Ez megtörtént. És most az is, hogy az ukrán határokat garantáló három hatalom közül egy, Oroszország, bekebelezte Ukrajna egy részét és a megoldásról nem hajlandó tárgyalni a másik kettővel.
Részben ide tartozik Putyinnak az az állítása is, hogy a nyugati országok gazdaságilag is be akarták keríteni Oroszországot. Ezért kezdeményezték Ukrajna társulását az EU-hoz. A felfogást szélsőséges nyugati politikusok is magukévá tették (Gregor Gysi német bal, Marine Le Pen francia jobb).
Tény azonban, hogy nem az EU kezdeményezte, hanem Ukrajna kérte a társulási szerződéssel kapcsolatos tárgyalások megkezdését jó tíz évvel ezelőtt. Ezek Viktor Janukovics elnöksége alatt is folytak, amíg a jelenleg orosz menedékjogot élvező volt ukrán államelnök, feltehetően Putyin nyomására, "be nem fagyasztotta" azokat.
Vlagyimir Putyin már idézett beszédében azzal védekezett a nemzetközi jog és egy független állam szuverenitása megsértésének vádja ellen, hogy a nyugati országok is megsértették a múltban más ország szuverenitását. Állítása bizonyítására koronatanút állított a nyilvánosság elé. Gerhard Schröder volt német kancellárt léptette fel Hamburgban egy vitaesten.
Schröder elmondta, hogy kancellársága idején, a NATO keretein belül, együtt az amerikaiakkal, ő is megszegte a nemzetközi jogot. Utasítására német repülőgépek is bombázzák a szuverén Jugoszláviát, és szakították ki, tették független állammá az addig Szerbiához tartozó Kosovót.
Schröder hamburgi fellépésének kitűnő propaganda hatása volt, mindenek előtt Oroszországban, de nyugaton is, mert "az emberek, különösen a jobboldal felé orientálódó fiatalok jelentős része, nem ismeri a húsz év előtti eseményeket, pedig mindenkinek rendelkezésére áll az internet." (Guardian).
De kétségtelen, hogy amit Schröder mondott, az igaz. A NATO is bombázott egy szuverén országot. De ez az igazságnak csak fele. A másik fele az, amit Schröder elhallgatott: a NATO ezzel a bombázással vetett véget Milosevic jugoszláv diktátor horvátországi és boszniai vérengzésének, az albán többségű lakóság elüldözésének Kosovóból.
És az is igaz, hogy a NATO akcióhoz ENSZ jóváhagyásra lett volna szükség. De - és ezt sem említette a volt kancellár - a Biztonsági Tanácsban a Milosevic barát orosz diplomácia megakadályozta ennek elfogadását. A NATO, és benne Schröder bombázói további vérontást, Milosevic rémuralmának folytatását akadályozták meg.
Schröder Putyin szolgálatában tett fellépésének hátteréről pedig tudni kell, hogy a volt kancellár hat éve szerepel Putyin fizetési listáján,mint a Gazprom nevű orosz óriáscég felügyelő bizottságának elnöke. (Fizetése havi 21 ezer euró) Jó viszonyuk azzal kezdődött, hogy Schröder hivatali ideje végén több milliárdos garanciát vállalt a német adófizetők nevében és pénzén a Lengyelországot megkerülő, tengeralatti gázvezeték megépítéséhez Orosz-, és Németország között.
A kivitelezést Putyin házi vállalata, a Gazprom végezte. Ezért, vagy mert Schröder korábban egy interjúban "kristálytiszta demokratának" nevezte Putyint, leváltása után az orosz elnök a Gazprom élére állította. (Ismerjük el, Schröder úr Hamburgban megszolgálta a márciusi 21 ezret.)
A Krím válságnak még nincs vége. Nem tudjuk, hogy a nyugati országok szankcióinak mi lesz a hatása, és egyáltalán lesz-e. A jelenségnek azonban lehet egy a félszigeten és Oroszországon túlmutató következménye. Diktatúrára fogékony elmékben, legyenek azok jobb, vagy baloldaliak, Putyin szereplése és pillanatnyi sikere okán megerősödhet a vágy egy erős ember, keménykezű vezető után, aki megmutatja az irányt, dacol a külső ellenvéleménnyel, biztat, hogy ha kell, ő megvédi követőit.
Egész Európában tapasztalgató az egyre erősödő autokrácia utáni vágy. A jelek szerint a fiatal nemzedék tagjai nem okulnak apáik, nagyapáik múlt századbeli tapasztalatából, amelyeket ők a jobb és baloldali diktatúrák "erőskezű, autokrata, irányt mutató, védelmet ígérő" vezetőinek uralkodása idején szereztek.