- Szóval, botránykönyvet írt?
- Nem annak szántuk. Amler Zoltán sportújságíró barátom ajánlotta fel a segítségét, amikor megkeresett az Ulpius-ház Könyvkiadó, hogy kiadná önéletrajzi könyvemet. Mit mondjak, én lepődtem meg a legjobban, mi érdekes lehet az én életemben?
- A könyv címe mindenesetre elég figyelemfelhívó: A halálraítélt. Mire utal?
- Én biztosan nem ezt a címet adtam volna, de hagytam magam rábeszélni. Egyébként arra utal, hogy engem egész életem során üldöztek, amiben kétségkívül van valami.
- Tehát nem a tavalyi barcelonai incidensre utal, ahonnan önt italozás miatt hazazavarták?
- Szó sincs róla, hogy én majdnem belehaltam volna ebbe a megaláztatásba, noha természetesen nem esett jól, amit velem csináltak. Főleg a tálalás miatt. Gyárfásék azt érzékeltették, hogy az alkohol miatt kell elhagynom a vb színhelyét, pedig gyomorfekély miatt valóban kezelés alatt álltam, s jobbnak tűnt a kezelést itthon folytatni.
- Hogy áll az itallal?
- Esténként lehajtok néhány sört, nem tagadom, de napközben, főleg edzésen, engem még senki nem látott betintázva. Ott Barcelonában pedig, éppen a gyógykezelés miatt, képtelen voltam inni, úgyhogy légből kapott a híresztelés, hogy én ott randalíroztam volna.
- Milyennek láttatja a könyvében az uszoda világát? Igaz, hogy ott sok minden előfordul, amin a civil életben felhördülnénk? Hogy elcsattan néhány pofon, verik a gyerekeket?
- Nézze, ez egy őszinte könyv akar lenni, anélkül, hogy bárkit megbántanék vele. Neveket sokszor nem írok, ugyanakkor hazudni sem akarok. Igen, a múltban, a hetvenes-nyolcvanas években előfordult a testi fenyítés, elcsattantak pofonok. Ma is előfordul, de nem ez a jellemző. A Széchy Tamásról akkoriban keringő pletykák nagy része igaz. Előfordult fizikai és verbális terror is, kár tagadni. Mondom ezt én, aki sokat köszönhetek neki, tőle tanultam a szakmát, a jobbkeze voltam. De ami igaz, igaz. Ma más a helyzet. Nagyot változott körülöttünk a világ, az edzők is képzettebbek lettek, nincs szükségük az ilyenfajta kényszerítő eszközre.
- Miért akarták megtiltani annak idején, hogy Gyurta Dani a tanítványa lehessen?
- Ha már ilyen régi történetről kérdez, hadd mondjam el, hogy éppen a napokban beszélgettem Gyurta Tamással, Dani édesapjával, s ő is elismerte, valóban le akarták őket beszélni rólam. Azt terjesztették, hogy buzi vagyok, meg erőszakos, verem a gyerekeket. Aztán Dani mamája lejött egy edzésemre, látta, ott mi folyik, s beleegyeztek a közös munkába.
- Ön egyébként össze-összeakad az úszósport vezetőivel? London után, habár két tanítványa is aranyérmes lett, egyedül ön nem kapott kitüntetést.
- Az igazsághoz tartozik, hogy a következő évben, március 15-én engem is kitüntettek.
- De London után?…
- Mindenki kapott, csak én nem. Elnézést kértek, figyelmetlenség, technikai malőr volt, legalább is ezzel magyarázták. Hihető, nem? Az aranyat hozó edzőről könnyű elfeledkezni, nem igaz? De nem foglalkozom ezzel. A kutya ugat, a karaván halad. Nekem haladnom kell tovább. Ötvennyolc éves vagyok, nincs már sok időm a pályán. Viszont sok a tehetség. Ott a kis Gyurta és a fiatalabbak, az úszópalánták, nekem velük kell foglalkoznom, nem az úszósport vezetőivel.
- Hogy áll a fejsérülése, ami miatt nem utazhatott el Gyurta Danival a floridai edzőtáborba?
- Teljesen rendbejött, nem is volt komoly, apró felületi sérülés volt csupán. De a versenyzők, az edzőkollégák, a vezetők rábeszéltek, jobb, ha itthon kezeltetem. De az edzésterveket Daniék vitték magukkal, s naponta beszéltünk telefonon, minden ment a maga útján. De már hazaérkeztek, s keményen dolgozunk.
- Benne van Gyurta Daniban egy újabb arany Rióban?
- Szerintem igen, de ez rajta is múlik.
- Szép gesztus volt tőle, ahogy kiállt ön mellett a barcelonai incidens után.
- Ez végül is közös érdek, nemde?
