Egész életében takarított. Iskolában haszontalan gyerekek után felsöpörte és felmosta a folyosót, a tantermekben összeszedte a szemetet. Néha-néha dúdolgatott saját vigasztalására. Volt miért vigasztalódnia, férje harmincéves korában magára hagyta, egyedül maradt, s hogy felnevelje két lányát és fiát, házakhoz is eljárt munkaidő előtt vagy után. Pirókában megbíztak, ragyogott utána a lakás, soha nem tűnt el semmi, elbeszélgettek vele, kellemes társ volt, ma is az.
Amikor egyedül maradt, egy ideig haragudott a Jóistenre, hogy lám, vele nem tett jót, elvette tőle a férjét, aztán kibékültek. Buzgó templomjáró lett, büszkén szemlélte a megújult harangtornyot, amelyben az ő forintjai is benne voltak, s valahányszor a megyéspüspök ékezett látogatóba, öntudatosan mesélte el az ünnepség minden részletét.
Egy idő után nagyon fáradtnak érezte magát. Meg-megszédült, fájt a lába, dereka, nehezére esett minden lélegzete. Érezte, itt a nyugdíj ideje. Beadta a kérelmét, megkapta az értesítést. Leadta a vödröt, a partvist, a felmosó rongyot, a tisztasági szereket és a tollsöprűt. Szép ünnepségen búcsúztatták, könnybe lábadt a szeme az igazgató asszony szavai hallatán. Hazautazott, vidékről járt be naponta. Az élet hamar rá nehezedett, megértette, hogy a nyugdíjából nem futja mindenre. Sebaj, gondolta, még megmaradtak azok a családok, ahová eljárt, az ott kapott pénz elég lesz a tisztes megélhetéshez.
Utazott hát tovább, most már csak háromszor hetente. A "lányok" - ő már csak így nevezte a kórustagokat, akikkel együtt énekelt a közösség ünnepi műsorain és a templomban - szívesen hallgatták, tisztelték, ő is jól érezte magát köztük a hol pontos, hol késedelmes vonaton. A tél nehezebb volt, járatok maradtak ki, váratlan időpontokban szuszogott be egy-egy szerelvény, nehéz volt ülőhelyet találni, pedig a dereka kedvelte volna a pihenést. A háta is figyelmeztette, elmúlt az ifjúság.
"Nézze Piróka - mondta a doktor úr -, elküldöm egy fürdőkúrára, az jót tesz." Így aztán életében először a vasúti kocsiból látta a tavaszi színekben ébredő Balatont, s meglátogatta a híres tapolcai barlangot, Hévízen kipróbálta az enyhet adó vizet. Előtte vásárolt néhány fehérneműt, egy fürdőruhát, nehogy szó érje a ház elejét. Nem élvezhette sokáig a pihenés békességét: elfogyott a pénze, újra kellett kezdeni az utazást. A dereka ugyan változatlanul szaggatott, de a főorvos úr azzal vigasztalta, "majd kimozogja magát". Piróka vakon hitt az orvosoknak, rendületlenül bizakodott, múlik majd a szaggató fájdalom.
Az ablakokat nem szívesen tisztította, a létrán mindig szédülni kezdett. Amúgy kedvelte ezeket a családokat, érezte, szeretik. Az urat doktor úrnak, a feleségét tanárnőnek szólította. Megtanították az évek, ebből nem lehet harag. Miért is lett volna? Piróka nagy becsben állt, a tanárnő néha kis csomagot állított össze kisemmizésre váró ruháiból, amelyből Piróka rokonainak is jutott.
Délután megzörgették a kaput, de a kutyaugatás előre jelezte az idegenek érkezését. Mire kiért az udvarra, a teherautóról már hányták is a fát. "Ez kitart a tél végéig" - mondta a sofőr, s már mentek is. Nekiállt, kezdte aprítani a halmot. Nem neki való munka, de borravalóra nem futja, "magad urad, ha szolgád nincs" - nyögte minden fordulónál.
Alig látott a fáradtságtól, mire végzett. Korán akart lefeküdni, másnap ismét utaznia kellett. Előbb azonban felnyitotta a levelet, amelynek bal felső sarkában gondosan ütött pecsét volt olvasható, ami általában fenyegetővé teszi az ilyen leveleket. De most jó hírt olvasott a papíron: 70. éve betöltése után nem kell kommunális adót fizetnie. Felvillanyozva gondolt arra, hogy vasárnapi ebédjéhez, melyhez a csirkefar- és hát szolgáltatta az alapot, talán comb is kerül. Megfeledkezett fáradtságáról, sietve indult a polgármesteri hivatalba, az ilyen ajándékot illik megköszönni. Szerencséjére az irodában senki sem volt. Elmondta jövetele célját, amikor határozott koppantás után megnyílt az ajtó, és egy férfi türemkedett be.
- Hát maga? - kérdezte a kisasszony.
- A segélyért jöttem. Azt ígérte a polgármester úr…
- Hiszen a felesége már fölvette a pénzt!
- Tudom én aztat, de a polgármester út megígérte, hogy…
És akkor Pirókából könnyes, iszonyú kiáltás szakadt ki. Nem ismert saját hangjára. Benne volt élete minden keserve, megaláztatása és munkája. Benne Budai nagy Antal és Dózsa György népének lázadó üvöltése, és a Don-kanyarba hajszoltak halálos nyögése. Itt áll ez az ember a második segélyért, amit ő fizet meg, aki soha nem kért egyetlen fillért sem, pedig szál egyedül maradt a gyermekeivel. És most tört ki belőle lávaként az az emlék is, amelynek keserű súlya hetek óta nyomasztotta, mint a fel- feltörő hányinger.
Előadásra szólította a nagypapírra nyomtatott meghívó. Az előadó a képviselő, akit eddig ritkán láttak. A cím rövid: Napjaink és jövőnk. Alatta kisebb betűkkel: "Magyarország jobban teljesít".
Ünneplőbe öltözött. A bejáratnál hosszasan csiszolta cipőjét. Eső nem esett napok óta, de az elmúlt évtizedek során reflexévé vált az e mozdulat. Éppen akkor érkezett, amikor hatalmas autójából kiszáll a vendég, akit a polgármester és a jegyző kalaplevéve fogadtak a művelődési ház előtt. A leghátsó sorba ült. Hamarosan felvonultak az emelvényre a notabilitások. A polgármester éppen fölemelkedett, hogy a tükör előtt hosszasan gyakorolt beszédét elmondja, de a képviselő megelőzte: "Előbb imádkozunk" - mondta áhítatosan. Mindenki fölállt, s elmormoltak egy Miatyánkot.
Piróka a számokból nem sokat, szinte semmit sem értett. Az előadó látható élvezettel sorolta ezeket, időnként diadalmas arcot vágott, ilyenkor a bukott baloldal félelmetes gaztetteit ecsetelte, s azt, hogyan sikerült úrrá lenni a válságon. Hosszasan beszélt és unalmasan. Amikor befejezte, a polgármester a jelenlévőkhöz fordult, arra kérve őket, kérdezzenek, hiszen, így mondta, mindnyájan egyet akarunk és nem árusítjuk ki hazánkat idegen hatalmaknak.
Elsőnek a falu veteránja emelkedett fel a 90. életéve jogos nyögéseivel. "A bátyám a Donnál maradt, és mi…" - így kezdte, de a folytatásra nem volt módja, mert az előadó sebesen felpattant, néhány kapkodó szóval megköszönte a megjelentek érdeklődését, majd kíséretétől követve kirontott a teremből. Az üres emelvényen egy tábla hirdette árván: Magyarország jobban teljesít!
A művelődési ház előtt még ott állt az autó. Alighanem egy kis szíverősítőt fogyasztottak odabent. "Azért ez szörnyű - Piróka és a szomszéd házaspár együtt mentek hazafelé -, hogy azt mondta valamelyik felelőtlen képviselő: kapjanak évi 750 ezret. Kiszámoltam, mennyi jut havonta. Alig több, mint az utcaseprőé".
- Évi? - Marika hangosan nevezetett - Havi, Piróka! Havi 750 ezer! Meg ami még jön. Összejönne akkor is az a milliócska!
Piróka megállt. Arcából kifutott a vér. Havi egymillió? Életében soha nem látott egyszerre ennyi pénzt. Ő hittel könyörgött: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!" Vajon mit imádkozik otthon a képviselő és a társai?
Ez az emlék végsőkig fokozta Piróka dühét. Kiáltásai, tagolatlanul felszakadó mondatai betöltötték a termet, s eljutottak a belső szobába is, ahonnan egy haragvó arc jelent meg. Mihelyst azonban meghallotta Piróka egyik elfúló mondatát, rémülten visszahúzódott. Az ő jelenlétében nem hangozhatnak el ilyen kijelentések. Még csak az kéne! Mit szólnának a megyénél? Netán a központban? Erre a gondolatra izzadni kezdett. Csak akkor mert ismét kitekinteni, amikor csendesség támadt. A férfi még mindig ott topogott. "Fizesse ki, Ilonka - mondta parancsolóan, majd a férfi felé fordult - Ne felejtse el, be kell hordani a fát." Amaz bólintott: nem, nem felejtette el, s a papírpénzeket számolta.
Piróka bűntudatosan állt a doktor úr előtt. Azt rebegte, azért nem jött a múlt héten, mert elaludt. A sok izgalom kivette az erejét. És ekkor váratlanul kövér könnycseppek hulltak a szeméből. Azt hüppögte, ebben az országban mindent lehet. Milliárdokat összelopni büntetlenül, börtönbe zárni a macskáját zargatót.
A doktor úr érezte, hogy kezére hullott egy meleg könnycsepp. "Bocsánat - rebegte Piróka - hozom a porszívót!" - s már hallani lehetett, amint a kamrában zakatol a géppel és a csővel.
A férfi kiment a konyhába. Ott várta mindig, hogy Piróka végezzen a szobájával. A kezére bámult. A könnycsepp nyomán piros folt maradt. Mintha vérzett volna. Nézte-nézte, és rettentően szégyellte magát, pedig nem az ő szégyene volt, ami történik.
Bent már zúgott a porszívó. Piróka ma nem dúdolt.