Mindenekelőtt tisztázzunk egy fogalmat: 1944 március 19-én német csapatok vonultak be Magyarországra. Ezt az akciót nehezen lehet megszállásnak nevezni. A megszállás azt feltételezi, hogy a megszállt ország katonailag ellenáll, vagy legalább az ellenállás valamilyen passzív formáját választja. Magyarországon 1944 márciusában semmiféle ellenállás nem volt, sem aktív, sem passzív. A magyar jobboldali és szélsőjobb elitnek esze ágában sem volt szembeszállni a náci erőkkel. Jelentéktelen, szórványos incidensek is alig történtek.
Mindennek az előzménye, hogy 1943 nyarára egyértelművé vált, a náci Németország és szövetségesei elvesztették a világháborút. Az orosz fronton Sztálingrád után a Vörös Hadsereg, miután a kurszki kiszögellésben az utolsó támadást is szétverte, folyamatosan nyomult előre Közép-Európában Lengyelország, Románia és Magyarország felé. Az angolszász erők 1943 júliusában partra szálltak Szicíliában, a Fasiszta Nagytanács 1943 július 25-én leszavazta Mussolinit, akit ezután Viktor Emánuel király letartóztattatott.
Irreális diplomácia
Magyarországon az elkötelezett nácibarát Bárdossy Lászlót felváltó Kállay Miklós miniszterelnököt és közvetlen környezetét sokkolta Olaszország bukása. Bajcsy-Zsilinszky Endre, a bátor ellenzéki parlamenti képviselő vagy a nagy tekintélyű volt konzervatív miniszterelnök Bethlen István világosan látták, hogy katasztrófához vezet, ha a magyar vezetés kitart a náci Németország mellett. Kállay nem hivatalos tapogatózó tárgyalásokat kezdett a semleges Törökországban és Svájcban az angolszász hatalmakkal.
Ugyanakkor Horthy Miklós bizalmasaival - Károlyi Gyulával, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, Esterházy Móriccal és Kállay miniszterelnökkel - egy elképesztően rövidlátó, mind az angolszászoknak, mind a Szovjetuniónak teljességgel elfogadhatatlan tárgyalási programot dolgozott ki. Ennek lényege az volt: London és Washington garantálja, hogy az orosz csapatok nem szállják meg Magyarországot; a szövetségesek garantálják Magyarország 1941-es - a két bécsi döntéssel és a Jugoszlávia elleni agresszióval kialakított - határait; elfogadják a félfeudális Horthy-rendszert, cserébe a háború utáni kormányba beveszik a szociáldemokratákat is.
Eden brit külügyminiszter - álláspontját egyeztetve Moszkvával és Washingtonnal - ezeket a feltételeket természetesen elutasította. Közölte: a magyar különbéke csak akkor jöhet szóba, ha a magyar kormány visszavonja csapatait az orosz területekről; Magyarország minden erőforrását, infrastruktúráját a szövetségesek rendelkezésére bocsátja; az ujjászervezett magyar hadvezetés legalábbis semleges lesz, de ha Németország erőszakkal lép fel, akkor a magyar haderő szembefordul a németekkel; a háborúból való kiválást pedig az angolszász diplomácia egyetértésével Moszkvával kell letárgyalni.
Edmund Weesenmayer, a később birodalmi főmegbízott, aki félig-meddig inkognitóban többször járt Magyarországon és tárgyalt a szélsőjobboldali Imrédy Bélával, valamint katonai vezetőkkel, meggyőződött arról, hogy a náci propagandával átitatott félfeudális Magyarországon nem kell katonai ellenállásra számítani.
A magyar gazdaság szinte teljes egészében a németeknek dolgozott és bár a teljesen kivérzett, rosszul kiképzett és gyengén felszerelt magyar csapatok hazarendelését a magyar kormány - eredménytelenül - sürgette, a tétova diplomáciai tapogatózáson kívül a kilépésre és a náci Németországgal való szakításra tényleges lépéseket a magyar vezetés nem tett.
Hitler azonban úgy látta, hogy Magyarország "csak fél kézzel vesz részt a háborúban", Horthy pedig egy "pszeudo-zsidó klikk" befolyása alá került. Bár az ötödik háborús évben szinte minden német hadosztály az összeomlás szélén álló orosz fronton volt, illetve mintegy hatvan hadosztályt a fenyegető angolszász partraszállás miatt Franciaországban kellett tartani, Hitler 1944 februárjában elhatározta, hogy lehetőleg csekély erőkkel, de lerohanja a számára egyre megbízhatatlanabbnak tűnő Magyarországot.
Meghívás Klessheimbe
Kurt Zeitzler tábornok, vezérkari főnök óvatosan figyelmeztette a Führert, hogy Magyarország megszállásának semmi haszna nincs. A magyar gazdaság legkésőbb 1938 óta jóformán teljes egészében a német igényeket szolgálta ki. Zeitzler úgy vélte, a német katonai jelenlét után a szállításokban fennakadások lennének, az angolszász légierő pedig tönkrebombázná az eddig érintetlen magyar infrastruktúrát.
Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök ugyancsak képtelenségnek tartotta a német katonai bevonulást, hiszen mind a magyar haderő, mind a polgári közigazgatás maradéktalanul kiszolgálta a német igényeket. Kállay Miklós miniszterelnök is kizártnak tartotta, hogy Berlin nyílt erőszakkkal lépjen fel. Ennek ellenére Kállay 1944 elején feltette a kérdést Szombathelyinek, hogy egy német bevonulás estén lát-e reális esélyt a fegyveres ellenállásra. Szombathelyi ezt teljesen kizártnak látta; úgy vélte, a magyar tisztikar nem fog szembefordulnia a német bajtársakkal, továbbá a magyar haderő sem létszám, sem pedig felszereltség tekintetében nem alkalmas a szembeszállása.
Ám Szombathelyi nem mondott igazat. 1944 elején Magyarország területén - döntően a Dunántúlon - nyolc, nehézfegyverekkel csak minimálisan felszerelt, de ennek ellenére harcképes hadosztály (hozzávetőlegesen 250 ezer katona) állomásozott. Ezen kívül egy sokkal jobban felszerelt hadsereg volt Észak-Erdélyben a náciellenes Dálnoki Miklós Béla tábornok vezetésével. Ezek az erők, megfelelő katonai irányítással komoly akadályai lettek volna egy zavartalan német bevonulásnak.
Legalábbis azt bebizonyították volna, hogy Magyarország nem adja oda zokszó nélkül maradék függetlenségét. Még fontosabb lett volna az ország felkészítése egy passzív ellenállásra, a nácibarát miniszterek, katonai vezetők lecserélése, elszánt, valóban hazafias és függetlenségpárti emberekkel. Bajcsy-Zsilinszky egyébként többször fordult Kállayhoz és Horthyhoz olyan tartalmú beadványokkal, miszerint végső soron, ha másért nem, a jövő szempontjából jobb az erőszakos német katonai fellépés, amellyel szemben a legkisebb aktív, vagy passzív ellenállás is azt bizonyítja majd, hogy Magyarország legalább az utolsó drámai napokban nem volt mindenben engedelmeskedő szövetségese a Harmadik Birodalomnak.
Hitler tisztában volt Magyarország kiszolgáltaott helyzetével és 1944 januárjára kidolgoztatta a Margaréta-tervet, azaz Magyarország katonai lerohanásának tervét. Hermann Foertsch tábornoknak viszonylag jelentős erőket bocsátott rendelkezésére, ezek az erők 1944 február végén Bécs környékén gyülekeztek. A német külügyminisztérium a magyarok kérdésére azt az átlátszó választ adta, hogy a csapatokat pihentetés után itt szervezik újjá.
Ilyen előzmények után Dietrich von Jagow budapesti német nagykövet a mácius 15-i operaházi díszelőadáson páholyában kereste fel Horthyt és átadta Hitler meghívását az ausztriai Klessheimbe. Másnap - március 16-án - Horthy szük körű tanácskozást hívott össze, a kérdés az volt: menni,vagy nem menni. Kállay miniszterelnök határozottan ellenezte a kiutazást, az aggasztó helyzetben kizártnak tartotta, hogy Horthy, aki egyben a magyar csapatok főparancsnoka is volt, elhagyja az országot és esetleg a németek csapdájába essen. Csatay Lajos honvédelmi miniszter is ellenezte a kiutazást, míg Ghyczy Jenő külügyminiszter úgy vélte: a találkozó, bár bizonyos kockázatokkal jár, de jó alkalom lehet arra, hogy Horthy végre elérje a magyar csapatokat kivonását az orosz frontról. A vitát végül Szombathelyi döntötte el, aki arra hivatkozott, hogy a kormányzó személyes bátorsága, katonás egyénisége nagy hatással lesz Hitlerre, így biztosan eredményesen fog tárgyalni.
Ellenállás nélkül
Horthy Szombathelyi véleményét fogadta el és március 18-án Ghyczy, Szombathelyi és mások társaságában elutazott Klessheimbe. A Hitlerrel folytatott éles hangú tárgyalások végén a kormányzó lényegében hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországra, a "fegyverbarátság jegyében" német csapatok vonuljanak be. Engedélyezte - lényegében utasította - Szombathelyit, hogy táviratozza meg Kállaynak és a honvéd vezérkarnak: a német csapatok a fegyverbarátság szellemében katonai szükségszerűségből érkeznek az országba, velük szemben nem szabad ellenállást tanúsítani.
Kállay emlékiratai szerint a március 19-re virradó éjszakán hajnali 3-kor Keresztes-Fischer telefonja riasztotta. A belügyminiszter kérte, sürgősen öltözzön fel, több katonai vezetővel hamarosan nála lesz, mert a határmenti rendőrőrsöktől és MÁV-tisztviselőktöl azt a hírt kapta, hogy nyugatról és délről nagy német csapategységek lépték át a határt. Kállay megkérdezte Náday István vezérezredest, a közismerten nácibarát Beregfy Károlyt és Vörös János vezérezredest, hogy hajlandóak-e a katonai ellenállásra.Vörös és Beregfy ezt egyértelműen elutasította, Náday akkor lett volna hajlandó erre, ha a teljes magyar haderő rendelkezésére áll Budapest védelmében. Szombathelyi táviratának megérkezése után azonban már szó sem esett semmiféle ellenállásról.
Eközben Horthy még a Budapest felé tartó vonaton - némi huzavona után - kinevezte miniszterelnökké a közismerten elkötelezett Hitler-barát Sztójay Döme, volt berlini követet. Ezzel a lépésével a korábbiakon is túlmenően legitimálta a német bevonulást és törvényesen hozzájárult ahhoz, hogy a kormány azt tegyen, amit akar, illetve amit a németek akarnak.
Ezután a német csapatok zavartanul elfoglalták az országot, ellenállásba sehol sem ütköztek. Március 19-re virradóan letartóztatták Bajcsy-Zsilnszkyt - az ő kétségbeesett pisztolylövése jelentette a nem létező magyar ellenállást - , elfogták a németellenes minisztereket, köztük Keresztes-Fischert, aki nem tudott idejében elrejtőzni. A németellenes, többségében szociáldemokrata parlamenti képviselőket Mauthausenbe deportálták.
Április elején a magyar közigazgatás készséges együttműködésével megkezdődött a magyar zsidóság gettósítása, majd deportálása. Mindezek ellen Horthynak egy szava sem volt. Pontosabban július közepén XII. Piusz pápa, a svéd király, de mindenekelőtt Roosevelt amerikai elnök határozott fellépésére - Roosevelt kilátásba helyezte, hogy a háború után a legsúlyosabb felelősségrevonásra számíthat, ha a fővárosi zsidóság deportálását nem akadályozza meg - néhány napra megállította a budapesti deportálást. De csak néhány nap kellett, továbbá Sztójay némi rábeszélése és Horthy már nem ellenezte a fővárosi zsidóság deportálását sem. A budapesti deportálást végülis nem Horthy, hanem az augusztus 21-22-i román kiugrás és a keleti front összeomlása akadályozta meg.
Horthy Miklós történelmi mértékű hibát követett el, amikor a Sztójay-kormány kinevezésével legitimálta az ország függetlenségének elvesztését és későbbi tömeggyilkosságot. A kormányzó és szélsőjobb elit elárulta és meggyalázta Magyarországot. Akik Horthy mai rehabilitálásában közreműködnek, vagy azt szótlanul tűrik, most követik el Magyarország újabb, "morális megszállásának" bűntettét.
