Pironkodom, kedves kollégák. Pironkodom a nevetekben is. Nem találtatott közöttünk egyetlen sajtómunkás sem, aki elmúlt évi teljesítményével kiérdemelte volna az újságíróknak adható legnagyobb állami kitüntetést, a Táncsics-díjat. „Felterjesztés hiányában” nem osztották ki idén ezt a díjat – hangzik a hivatalos magyarázat. Először a rendszerváltozás történetében senki nem bizonyult méltónak arra, hogy a sajtószabadság napján, a szabad sajtó ünnepén kitüntetett lehessen.
Arra persze nem számítottam, hogy az egyébként is vészesen megfogyatkozott baloldali médiumok, vagy sajtóorgánumok termelik majd ki azt a kollégát, aki felhívja magára a hivatalosok figyelmét. Jó ideje megszokottá vált, hogy az elismeréssel nem a teljesítményt, hanem a párthűséget, a kormánnyal szembeni lojalitást díjazzák. De hogy kitüntetésre méltó kollégát a maga oldalán sem talált a hatalom, az nagyon elgondolkodtató. Köztudott, hogy a sajtótermékek, illetve médiumok 90 százaléka a jobboldal kezében van.
Az úgynevezett közszolgálati médiumokról éppen e hasábokon mondott markáns, de tagadhatatlanul igaz véleményt Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője: „A közmédiát pillanatnyilag a rendszerváltás utáni idők vitathatatlanul legzüllöttebb társasága uralja.” Hogy lehetséges, hogy ebben a díszes társaságban sem találtatott méltó ember a kitüntetésre? Hát úgy, hogy a fejét szolgaian a hatalom igájába hajtó sajtó már saját gazdáinak tiszteletét is elveszítette. Minek kitüntetni azt, aki a reá mért szolgai szerepet szürkén-szótlanul eljátssza? A dolgát végzi, amiért fizetést kap. Minek még ezen felül jutalmazni is?
Lehet persze egy másik oka is annak, hogy idén elmaradtak a kitüntetések a sajtószakmában. A tavalyi botrányra gondolok, amikor a kormány az Echo Tv antiszemita és rasszista kijelentései miatt elhíresült műsorvezetőjét, Szaniszló Ferencet tartotta a legméltóbbnak a Táncsics-díjra. A zajos tiltakozás hatására aztán visszavonták a díjat, tévedésnek minősítve az aktust. Minek még egyszer csínnbe menni az újságírókért? Annyit igazán nem ér ez a zűrös bagázs. Szaniszló elintézte nekünk, hogy kiiktassák a szakmát a kitüntetésre méltó hivatások közül.
Egykori lapom szerkesztői szobájának falán ott díszelgett egy idézet Deutsch Tamástól, aki így fordult egy tőle valamit megtudni akaró kollégához: „Bocsásson meg, nem bántani szeretném, de ön újságíró…” Ha átgondolatlan, zsigeri reakció volt is a mondat, sokat elárul a hatalom gondolkodásáról. Mi „csak” újságírók vagyunk, más dolgunk sincs, mint mikrofont tartani a politikus orra alá.
Mi itt, ennél a lapnál ezt némileg másként gondoljuk. De kitüntetésre nem tartunk igényt.
