Abban ugye megegyezhetünk, hogy ha Matolcsy György titkárnője, egyik legodaadóbb fegyverhordozója, könyvet ír főnöke felmagasztaltatására, akkor aligha idéz fel olyan mozzanatot a volt gazdasági miniszter - mai jegybankelnök - szakmai életéből, amivel akár a legkisebb mértékben is árnyékot akarna vetni köztudottan áldásos működésére. Wiedermann Helga tehát minden bizonnyal az általa emelt emlékmű dícséretes építőkövének szánja annak részletes leírását, miként mesélte el 2011. november 17-én Matolcsy egy munkaebéden mintegy mellékesen a Goldmann Sachs három bankárának, hogy aznap reggel Magyarország váratlanul az IMF-hez fordult hitelért. S hogy ennek az akkor még nem nyilvános, vagyis felettébb bizalmas információnak a birtokában a Goldmann meglepett emberei, feltűnő gyorsasággal befejezve az étkezést, dolgukra siettek.
Ebből az érzékletes részletből az Index most arra a következtetésre jutott, hogy a bankemberek feltehetően elszaladtak bevásárolni az olcsó forintból, hogy aztán az IMF-hitelfelvétel szándékának délutáni hivatalos bejelentése után megerősödött magyar valután busás hasznot arassanak. A hírportál logikusan felveti a kérdést, vajon milyen felelősségrevonással kellene szembenéznie Matolcsynak, amiért kifecsegett egy ekkora horderejű gazdasági titkot. A megkérdezett jogi irodák nem tudtak erre egyértelmű választ adni - valószínűleg már csak azért sem, mert noha azon a novemberi napon valóban komoly forintfelvásárlásra került sor a piacon, egy jogi eljárásban nehéz volna bizonyítani, hogy ezeket az akciókat Matolcsy "szókimondása" indította el.
Persze jellemző, hogy - a titkárnő könyvbéli kommentárja szerint - a miniszter annak idején "minden korábbi híresztelés" igazolását látta a történtekben; vagyis azt, hogy "a nemzetközi befektető csoportok életveszélyes támadást indítottak Magyarország ellen." Tehát a most megjelent memoár éppenséggel az elszánt bankárármányról szóló, régi Matolcsy- szöveget volna hivatott alátámasztani. Ami ijesztő elvakultságra vall, hiszen annak a bizonyos, három évvel ezelőtti ebédnek az emlékképe éppen azt szemlélteti, hogy a magyar gazdaság akkori ura milyen elképesztően felelőtlenül viselkedett. A megvádolt bankárok tudniillik csak azt tették - ha egyáltalán ők tették -, amire számítani lehetett: felhasználtak egy ölükbe hullott, sokat érő értesülést.
De ha már itt tartunk, érdemes néhány szót ejteni arról is, milyen közvetlen előzményei voltak annak, hogy Matolcsy 2O11 novemberében oly hirtelen a Nemzetközi Valutaalaphoz szaladt védelemért. Mégpedig nem sokkal azok után, hogy Orbán Viktor - miniszterével együtt - hónapokon át rendületlenül uszította a hazai közvéleményt az IMF ellen. "Nekünk nem főnökünk sem az IMF, sem az EU" - hangzott dölyfösen, mert "Nincs szükségünk az IMF segítségére, nem kuncsorgunk pénzért", sőt: "kipateroltuk" ezt a pénzügyi szervezetet, s "egyenesen ellene hangoljuk a gazdaságpolitikát". Mindezt az égbekiáltó ostobaságot aztán máról-holnapra elfelejtették, amikor kitudódott, hogy a hitelminősítők a közeli napokban bóvliba rontják az ország adósbesorolását.
Ám ez sem valamiféle nemzetközi összeesküvés folyományaként fenyegetett. Hanem azért, mert az "új fiskális politika" - leánynevén: unortodoxia - egyre nyilvánvalóbban instabilizálta a gazdaságot; a bankverő retorika és főként a mértéktelen különadók miatt elapadt a forgótőke, és leállt a növekedés. Az Orbán-kormány valamennyi intézkedésével kétségessé tette a gazdasági szabályzók kiszámíthatóságát, lényegében megrendítette a befektetők törvényességbe vetett bizalmát. Ma már szinte hihetetlen, hogy a miniszterelnök még 2O1O szeptemberében ezt a rátartian szónoki kérdést tette fel a parlamentben: "Miért kéne nekünk visszamenni oda, ahonnan nagy nehezen, a nemzetközi piacok bizalma felépítésének feladatát elvégezve, végre kidolgoztuk magunkat?"
Hát bizony azért, mert bár 2O1O elejére a Bajnai-kormány tényleg felépítette a piacok bizalmát, de azt Orbánék néhány hónap leforgása alatt tökéletesen eljátszották. 2O11. novemberében, minden korábbi hamis propaganda ellenére - vagy épp azért -, a forintárfolyam már megállíthatatlanul esett, az állampapírok csődkockázati felára folyamatosan emelkedett, és az úgynevezett diszkontjegyek még így is jobbára eladhatatlanná váltak. Az IMF-hez való elkerülhetetlen visszatérés bejelentése tehát szükségszerű tűzoltás volt. A szervezet nagyvonalúságát pedig mi sem mutatta jobban, mint az a türelem, amellyel úgy tett, mintha nem látna át a szitán - vagyis hagyta, hogy a magyar kormány a hitelfelvétel szándékával hosszú időn át hitegesse a világot. Noha a valutaalap pontosan tudta, hogy Orbánék az úgynevezett "török kártyát" játsszák; mert elég volt számukra a piacon annak fedezete, hogy a korábban nyakló nélkül szidalmazott IMF mégsem zárkózott el az újabb kölcsönszerződéstől.
Ennek a tranzakciónak a készséges washingtoni lebegtetése mentette meg akkor a magyar vircsaftot - elsősorban Matolcsytól.
