Az ukrajnai válságról szólva némely elemzők arra jutottak, hogy Putyin és tanácsadói már elbizonytalanodva latolgatják, hogyan léphetnének vissza arcvesztés nélkül abban a feszült világpolitikai helyzetben, amelyet maguk idéztek elő. E naiv feltételezések szerint az oroszok nem látták előre, milyen egyöntetűen tiltakozik majd a krimi intervenció ellen mind az Európai Unió, mind az USA. Holott nyilvánvaló, hogy a Kreml már jó ideje pontosan megtervezte ezt az akciót, és tökéletesen tisztában volt a várható nemzetközi reakciókkal. A moszkvai forgatókönyv már akkor elkészült, amióta kétségtelenné vált, hogy Janukovics bukása elkerülhetetlen, és Ukrajnában politikai vákuum keletkezik. Azt sem alaptalan feltételezni, hogy maguk az oroszok "fedett" aknamunkája is sokat tett Ukrajna destabilizálásáért, mert felmérték, milyen beavatkozási lehetőségeket kínál számukra a központi hatalom felbomlása. Alighanem úgy döntöttek, hogy ha már minden korábbi erőfeszítésükkel sem voltak képesek megakadályozni a szomszéd közeledését Európához - aminek nem is oly távoli fejleményeként a NATO is megjelenhet a térségben -, akkor mindenesetre, mintegy elővágásként megszerzik, amit még lehet. A Krím-félsziget elfoglalása nem csupán fontos geostratégiai érdek, hanem egyben figyelmeztetés is: nem tűrjük el, hogy a Nyugat betegye a lábát az előszobánkba.
Putyin tudta, hogy az a katonai művelet, amit alakulatai azonosító jelzés nélküli terepruhában hajtottak végre, senkiben a világon nem hagy kétséget a behatolók identitása felől, még kevésbé fogja elhárítani a világméretű felháborodást - de tökéletesen kiszámította annak lehetséges lépéseit, vagyis, hogy milyen árat kell adnia a Krímért. Hiszen ismeri az atlanti politika természetrajzát, gondolkodásmódját és nem utolsó sorban a félelmeit. Úgy kalkulált, hogy még az EU csúcsértekezlete előtt enyhíti némileg a feszültséget, valamivel szordínósabb hangot üt meg; s mindenekelőtt kijelenti, hogy nem áll szándékában annektálni a Krímet. Amit ugyan senki nem fog elhinni neki - végtére mi másért vágott bele ebbe a kalandba? -, de már önmagában az a tény, hogy nem kezdeményez fegyveres összecsapást, elég lesz az unió és Amerika enyhültebb viselkedéséhez. Mert ez a politikai establishment el akarja majd kerülni, hogy úgy legyen kénytelen kezelni Moszkva manőverét, mint a kialakult országhatárok sérthetetlenségét általában is megkérdőjelező, felettébb veszélyes precedenst.
Noha persze erről van szó: hiszen ha Oroszország határrevíziót erőszakolhat ki Ukrajnában, akkor máshol mások is kedvet kaphatnak az effajta "ügyintézésre"; épp elég igény mutatkozik rá világszerte. Vagyis az a paradox helyzet, hogy bár mindenki agressziónak minősíti a Krím megszállását, de senki nem akarja ennek megfelelő következetességgel kiélezni a konfliktust, mert ha megtenné, keményen konzekvens lépésekre kényszerülne. Az oroszok tehát de facto bevonultak a félszigetre, azonban óvakodnak de jure elcsatolni, nehogy falhoz nyomják a Nyugatot. Helyettük a Krím autonóm parlamentje - szinte egyidőben a brüsszeli csúccsal - döntött csütörtökön az Oroszországhoz való csatlakozásról. És ezt a lépést követi majd március 16-án az előrehozott népszavazás, amelynek eredménye borítékolható. A lényeg tehát az, hogy miközben Putyin megszerzi a tényleges fennhatóságot a Krím felett, közben moshassa kezeit - ő csupán az orosz ajkú többség demokratikus akaratnyilvánításának tesz eleget.
Persze, a krimi parlament határozatát úgy az amerikai elnök, mint az Európai Unió tagállamainak vezetői azonmód érvénytelennek nevezték, és továbbra is a nemzetközi jogba ütközőnek tekintik a történteket. Egyre komolyabb szankciókat helyeztek kilátásba, amennyiben Moszkva nem vonja vissza katonáit a félszigetről - illetve nem tartja őket csupán a szevasztopoli támaszpont körletében -, valamint nem kezd tárgyalásokat Kijevvel a békés rendezésről. Csakhát Lavrov külügyminiszter kijelentette, hogy országa nem ismeri el az új ukrán kormányt. Így hát nincs kivel tárgyalnia - ugyanakkor az orosz erők semmi jelét nem adják, hogy visszavonulnának. Putyin egyelőre épp ebben a cseppfolyós szituációban érdekelt, minthogy esze ágában sincs feladni a Krímet. Biztos benne, hogy az idő neki dolgozik; a világ végülis lenyeli majd a békát, még akkor is, ha lesznek persze látványos, ám kevéssé hatékony válaszlépések.
A magyar miniszterelnök is éppen erre számít. Napok múltán ugyan, de kénytelen volt csatlakozni az uniós retorikához, és néven, vagyis agressziónak nevezni az oroszok "védelmi intézkedéseit". Mégis abban reménykedik, hogy a paksi szerződést sikerül egyszerű gazdasági ügyletként tálalni a világ előtt. Csakhogy ez már semmiképp sem lehetséges - Moszkva nemzetközi megítélése gyökeresen megváltozott. Nem lesz persze háború, de az atlanti-orosz kapcsolatok elég hosszú időre lehűlnek ahhoz, hogy egy uniós és egyben NATO-tagállam már ne építtethessen ezzel az orosz rezsimmel stratégiai jelentőségű erőművet.
Az olyannyira forszírozott paksi bővítést Orbán Viktor a Krímben veszítette el. Ha még nem tudná, Brüsszelből és Washingtonból hamar értésére fogják adni.
