Ugyanakkor a korábbi évekre jellemző eladósodás helyett a háztartások hiteltörlesztők lettek, a GDP arányában mért nettó megtakarítások pedig (a megtakarítások és hitelek különbsége) ritkán észlelt mértékűre emelkedtek. Volt, aki nem tudott, volt, aki nem akart többet költeni (a kiskereskedelmi forgalom az elmúlt négy évben 3,4 százalékkal esett vissza és 2013-ban kb. a 2004. évi szinten "tanyázott"), amiből erős keresleti korlát képződött az áremelési szándékok visszaszorítására. Tulajdonképpen ez volt a kormány szerencséje, hiszen döntéseinek többsége az inflációs nyomást/keresletet erősítette.
Sikertelen akciók
Az új adórendszerre való átállás és a magán-nyugdíjpénztári kifizetések után járó reálhozamok kifizetése több mint 700 milliárd forintos kiengedést eredményezett 2011-ben. Miután a kormányzati politika elsődleges célja lett a túlzott deficiteljárás alól való kiszabadulás, s a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások egyszer használatosak voltak, a cél érdekében felhasznált adópolitikai eszközök közvetlenül és közvetetten is fokozták az inflációs nyomást (áfa-emelés, jövedéki adók sorozatos és jelentős növelése, új fogyasztási adók kivetése, mint például a népegészségügyi termékadó, a telefonadó, a tranzakciós illeték, majd ezek emelése, a tb-járulék növelése, továbbá a pénzintézeti adó, a közműadó, a kereskedelemre, a távközlésre és az energiaszektorra kivetett, megemelt adók, az e-matrica, a dohánytermékek árrésének tágítása stb.)
Az infláció növelése irányába tett jövedelem-kiengedést jelentett 2013-ban a felültervezett inflációval való trükközés. Mindezeken túlmenően a gyenge forint-árfolyamra játszó politika az importált infláció (inflációs nyomás) növelése irányába hatott. Mint ahogy az Orbán-kormánynak nem volt árstabilitást megcélzó politikája, úgy az árfolyam stabilitását sem állította döntései mércéjéül. Sőt, a forint árfolyamát színrelépésétől kezdve elengedte. 2010 áprilisában, a parlamenti választások idején az euró 265,44, az svájci frank 185,72 forintba került. Kósa Lajos (majd az őt megerősítő Varga Mihály) nem véletlenül elejtett szavai nyomán (amikor a magyar gazdaság állapotát a görögéhez hasonlították) 280 forint fölé ugrott az euró és 200 forint fölé a svájci frank. És ez még csak a kezdet volt.
Bár tudjuk, hogy a forint árfolyamát nemzetközi hatások is mozgat(j)ták a térségbeli devizákéval együtt, egyfelől korántsem mindegy, hogy milyen szintről történik az elmozdulás, másfelől a forint - az Orbán-kormánnyal szembeni bizalomvesztés okán - az esetek többségében nagyobbat gyengült és kisebbet javult, mint a lengyel zlotyi vagy a cseh korona. A 2013 átlagában mutatkozó deviza-középárfolyamok forintban mérve mind meghaladták a válság mélypontját jellemző 2009. évit.
A gyengülő forintárfolyam egyrészt az importált inflációt nyomta, másrészt növekvő terhet jelentett a devizaalapú hitelek törlesztőinek. Az utóbbi enyhítésére kitalált kormányzati ötletek közül csak a végtörlesztés jelentett tényleges könnyítést azoknak, akik élni tudtak vele. Ám az érte fizetett ár visszaszállt mindenkire a tovább gyengülő forintárfolyammal, a bankok hitelező képességének s végső soron a növekedés alapjainak elgyengítésével.
2014 elején egyértelművé vált, hogy Matolcsy Györgynek, akinek feladata lenne a forint vásárlóerejének védelme, a gyenge forint mellett kötelezte el magát, amikor 310 forintos euróárfolyam mellett is kamatot vágott. Hivatkozva arra a formálisan leszorított inflációra, amelyről - ezek szerint - rajta kívül mindenki tudja, hogy milyen károkozással jár, és hogy nem tartható.
Játék az inflációval
Az Orbán-kormány 2012 végétől a felültervezett inflációval trükközve olyan jövedelem-kiengedést ért el, amivel a jó kormányzás érzetét keltve pozicionálhatja magát a választások megnyerésére. Ennek egyik következményét, a költségvetési kiadások elszaladását a bevételektől, valamint a költségnyomás erősödését - mint mindig - másokkal fizetteti meg, ami végső soron azt jelenti, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési képességének további rongálásával mindannyian fizetünk a rezsim fennmaradásáért.
Amikor 2012 utolsó negyedévében a kormány már tudta, hogy 2013 a rezsicsökkentés éve lesz, a beterjesztett költségvetésben 4,2 százalékról 5,2 százalékra emelte inflációs prognózisát. Ezzel egyfelől elérte, hogy a szabályok megsértése nélkül a nyugdíjak és a hozzákapcsolódó szociális juttatások reálértéke emelkedjék. Másfelől ez lett a bértárgyalások mércéje, és ehhez igazodott a minimálbér valamint a garantált bérminimum emelése. Az így felfújt jövedelem-kiáramlást a költségvetésben adóemeléssel, a vállalkozásoknál a bérverseny-képesség romlásával kellett megfizetni.
2014-re ugyanezt a trükköt alkalmazta a kormány, csak a mérce alacsonyabb: az idei költségvetést 2,4 százalékos infláció mellett állították össze, amiből eddig nullán állunk, s az év egészében 1 százalék körül jön össze. Ha viszont igaza lesz Varga Mihálynak, aki szerint tartható a 2014-es inflációs terv, akkor ő tud valamit: a választások után jelentős áremelésekkel, vagy ezt eredményező döntésekkel kell majd szembesülnünk.