Nemzeti, társadalmi szerződés kidolgozása a legfőbb célja a Civil Összefogás Fórumnak (CÖF), ennek érdekében indított határon innen és túl százhúsz helyszínen kampányt - mondta Csizmadia László két hete. A CÖF alapítója miskolci nyitórendezvényükön úgy fogalmazott: az emberektől, a civilektől szeretnék összegyűjteni azokat a gondolatokat, javaslatokat, problémákat, amelyeket a nemzeti, társadalmi szerződésben megjeleníthetnek. Nem titkolta, hogy a CÖF a jelenlegi kormányzás folytatását tartja kívánatosnak, de mint mondta: majd a választók döntenek.
A látszólag független szervezet ezer szállal kötődik a Fideszhez, amit az is igazol, hogy a CÖF, illetve a mögötte álló alapítvány szervezi a kormánypártok melletti békemeneteket. A legközelebbi ilyen menetet egy héttel az április 6-i parlamenti választás előtt rendezik. Ám a napokban kiderült, a március 29-ei békemenet témáját a CÖF megváltoztatta; Bencsik András, a Demokrata hetilap főszerkesztője eredetileg az oroszokkal kötött paksi megállapodás melletti kiállást hangsúlyozta, ám a "civilek" ma már egészen más szöveggel mozgósítanak. Mint a hvg.hu felhívta rá a figyelmet, a CÖF oldalán olvasható új felhívás szerint a menet célja az, hogy "a magyar-magyar kiegyezést és a társadalmi békesség szükségszerűségét hirdetve tovább folytathassuk a nemzet építését, megvédve nemzeti szuverenitásunkat, megőrizve identitásunkat és elérjük, hogy az Európai Unió egyenrangú nemzetként tekintsen ránk".
Lapunk korábban már többször beszámolt a CÖF egész országot elárasztó, milliós nagyságrendű összegeket felemésztő óriásplakát- és szórólap-kampányáról, amellyel a homályos finanszírozási hátterű "civil" szervezet az elmúlt hetekben az Összefogás pártjait, vezetőit igyekezett lejáratni. A CÖF-nek 2012-ben az állampolgárok felajánlásaiból mindössze 288 ezer forintot sikerült összekalapoznia - 58 személy ajánlotta fel szja-ja 1 százalékát - , amely amellett, hogy szemléletesen érzékelteti a szervezet társadalmi beágyazottságát és nem kevés kételyt ébreszt a CÖF pénzügyi "ártatlanságát" illetően, további súlyos dilemmákat vet fel a hazai párt- és kampányfinanszírozás egészével kapcsolatban.
A legfontosabb kérdés talán az, hogy a CÖF példáján felbuzdulva Magyarországon is létrejönnek-e amerikai mintára a politikai mező szürkezónájában mozgó, pszeudo "állampolgári szerveződések", amelyek számolatlanul, mindenfajta törvényességi felügyelet vagy jogszabályi kontroll nélkül költhetnek el milliókat a választási kampányok során. Vajon az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának sokat vitatott 2010-es kampányfinanszírozási döntése lesz az egyetlen olyan nyugati szabályozási séma, amelyhez az Orbán Viktor vezette Fidesz és hűséges fegyverhordozói kérés és felszólítás nélkül, önként igazodnak? Az amerikai tapasztalatok tükrében, milyen hatással lehet a legyengült immunrendszerű magyar demokráciára, ha átszakadnak a törvényességi gátak és megnyílnak a láthatatlan zsilipek a korlátlan mennyiségű, ismeretlen eredetű támogatások és lobbi-források előtt?
A minta a SuperPAC
2010 januárjában az amerikai Legfelsőbb Bíróság a szólásszabadság korlátozhatatlanságának alapelvéből kiindulva alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a közel négy évtizede érvényben lévő, kétpárti támogatással elfogadott kampányfinanszírozási törvény bizonyos passzusait, amelyek limitálták a magánszemélyek és vállalatok pénzügyi hozzájárulását a kampányban. A 9 tagú testület 5:4 arányban, a konzervatív beállítottságú, volt republikánus elnökök által kinevezett főbírók szavazatával fogadta el a határozatot, amelynek értelmében a választásokon induló pártoktól és jelöltektől "független" állampolgári véleményközösségek és piaci szereplők de facto korlátozásoktól mentesen vehetnek részt a választási küzdelemben tematikus hirdetések, reklámfilmek vagy politikai tartalmú kiadványok készítése és terjesztése révén. A bíróság döntése heves belpolitikai vihart kavart és következményei meglepő gyorsasággal, már a félidős kongresszusi és a 2012-es elnökválasztási kampány során meg is mutatkoztak.
Az olajipari konszernekkel, nagy biztosítótársaságokkal és a Wall Street-tel is meghitt viszonyt ápoló Republikánus Párt (GOP) amellett, hogy melegen üdvözölte a testület "bátor döntését" nem habozott kihasználni a lazuló szabályok adta lehetőségeket. A GOP-hez közelálló üzleti csoportok nagylelkű - több millió dolláros - adományai révén a jobboldal holdudvarához kötődő "állampolgári csoportok" százai alakultak meg Amerika-szerte Texastól Kaliforniáig. Az így létrejövő úgynevezett SuperPAC-ek (Political Action Commitee - Politikai Akcióbizottság) ezt követően gyakorlatilag korlátlan mennyiségű, ellenőrizetlen forrást, "puha pénzt" tudtak felhajtani és elkölteni a 2010-es képviselőházi és szenátusi, valamint a 2012-es elnökválasztási kampányban. David Axelrod, Obama tanácsadója, korábbi kampányfőnöke 2011-ben azt nyilatkozta, hogy a demokraták támogatói előbb-utóbb kénytelenek lesznek felvenni a kesztyűt, mivel szerinte "ez a dolgok logikája". Axelrod politikai ösztöne helyesnek bizonyult: 2012-re több tucat, szakszervezeti szövetségekhez, ügyvédi irodákhoz, számítástechnikai cégekhez köthető demokrata akcióbizottság is "csatasorba állt" Obama újraválasztásáért.
A konzervatív és liberális SuperPAC-ek "forrásteremtő" tevékenysége révén dollár százmilliók áramlottak a különböző helyi, állami és országos választási kampányokba, amelyek eredetéről nem rendelkezünk megbízható adatokkal. A "Restore Our Future" (Állítsuk helyre a jövőnket), a "Make Us Great Again" (Legyünk újra nagyok) vagy a "Red, White and Blue Fund" (Piros, fehér és kék alap), hogy csak a legismertebb akcióbizottságokat említsük, tudatosan titkolták/titkolják szponzoraik kilétét, ám vezetőik között több közhivatalt betöltő személy is található, de jelenlegi politikus rokonát, családtagjait, elkötelezett támogatóit is fel lehetett fedezni.
Lejáratásban is elsők
Amerikai politikai elemzők épp ezért részben a SuperPAC-ek megjelenésével magyarázzák a hivatalban lévő Barack Obama és republikánus kihívója, Mitt Romney közötti 2012-es elnökválasztási párharc csillagászati összegeket felemésztő költségeit és szokatlanul durva hangnemét is. A két elnökjelölt és a mögöttük felsorakozó csoportok - az előválasztási küzdelmeket is beleszámítva - összesen csaknem 2,3 milliárd dollárt költöttek el, amely minden idők legdrágább elnökválasztási kampányát eredményezte. A republikánus kampány költségvetésének 30 százalékát (!), a demokraták kiadásainak pedig 10 százalékát adták össze a "politikai akcióbizottságok", amelyek támogatásai együttesen meghaladták az 500 millió dolláros volument.
Az elnökválasztási kampány során jellemzően a SuperPAC-ek merészkedtek el a legtovább a politikai rivális lejáratásában is. Az Egyesült Államokban a negatív kampány nem szokatlan eszköz, de korábban nem volt példa arra, hogy az összes republikánus üzenet 92 százaléka, a demokratákénak pedig csaknem 98 százaléka negatív tartalmú lett volna. A jobboldali csoportok elsősorban az egészségügyi reform kapcsán kiáltottak "szocializmust", de megkérdőjelezték Obama amerikai állampolgárságát, illetve középső neve (Husszein) miatt vallási meggyőződésének őszinteségét is. Romney-t elsősorban üzleti múltja, cégvezetőként meghozott döntései (tőkekihelyezés Ázsiába, tömeges elbocsátások, milliós prémiumok), technokrata stílusa, ridegsége, valamint szegényellenes kijelentései miatt támadták - sikerrel.
A "politika akcióbizottságok" megjelenése egy új korszak kezdetét jelzi az amerikai politikai életben, hiszen általuk a tőkeerős nyomásgyakorló csoportok a korábbinál is erősebb befolyást gyakorolhatnak a politikai rendszer működésére, az egyes közpolitikai döntések meghozatalára és a közvélemény formálására. A Legfelsőbb Bíróság által hozott precedensértékű döntés elfogadása óta a nagyvállalatokat, érdekvédelmi szervezeteket és nagy magánadományozókat semmilyen törvényi előírás nem kényszeríti arra, hogy a "hivatalos" csatornákon keresztül fejtsenek ki lobbi-tevékenységet, vagy jutassanak több pénzt a jelölteknek a kampány során, hiszen immár elég felkeresni az adott politikushoz legközelebb álló "civilszervezetet" és anonim hozzájárulás formájában átutalni a felajánlásra szánt összeget. A kérdés persze az, hogy a nagylelkű adományokért cserébe milyen elvárásaik vannak a választott képviselők felé. Vajon képzeletben felrajzolhatjuk-e már az egyes politikusok zakójának hajtókájára azoknak a nagyvállalatoknak az emblémáit, akik nagyobb összeget fektettek be megválasztásukba? Fennáll a veszélye annak, hogy immár nem csupán képletesen, hanem a valóságban is mosópor/olajipari termék/dohányáru/i-pad lesz a politikus. Kérdés, hogy az egyes közpolitikai döntések meghozatalakor mekkora mozgástere, autonómiája lehet egy olyan képviselőnek, akinek a politikai jövője jobban függ a mögötte álló csoportok pénzügyi, mint az állampolgárok politikai támogatásától.
A negatív kampány
Azt, hogy az Egyesült Államokban kialakult gyakorlat milyen hatással lehet a magyar párt és kampányfinanszírozás rendszerére, egyelőre nehéz megbecsülni. A Magyar Vizsla dicstelen nyomdokaiba lépő CÖF-CÖKA "bohóc-kampánya" mindenesetre - rossz - előjelként is felfogható. Az elmúlt években a jobboldal politikai eszköztárában a CÖF fontos szerepet játszott a kormánypárti szavazók mozgósításában, ám a több tízmilliós nagyságrendű plakát- és szórólapkampány ennél már többről szól. Nevezetesen arról, hogy egy látszólag független, valójában a Fideszhez megannyi személyes és pénzügyi szállal kötődő "civilszervezet", a párt- és kampányfinanszírozásra vonatkozó jogszabályi kötelezettségek, előírások alól kibújva, politikai megrendelésre, korlátlan mennyiségű, részben ismeretlen eredetű forrás felhasználásával, közvetlenül avatkozik be a választási kampányba.
Nem lehet nem észrevenni azokat a hasonlóságokat, amelyek a CÖF és az amerikai SuperPAC-ek szerepfelfogásában, közéleti tevékenységében mutatkoznak meg. A CÖF nyilatkozatainak, plakátjainak és "ismeretterjesztő kiadványának" hangvétele a politikai riválisok kriminalizálására tett folyamatos kísérletként is definiálható: az Összefogás vezetőinek lejáratását célzó, hatásvadász, csúsztatásoktól sem mentes reklámok az amerikai politikai tanácsadók által előszeretettel alkalmazott negatív kampány iskolapéldái. A törvényességi és számviteli felügyelet hiánya és a CÖF-CÖKA átláthatatlan gazdálkodása pedig további költői kérdéseket vethet fel. Kik és mekkora összeggel, milyen megfontolásból támogatják a szervezetet? Milyen politikai vagy anyagi érdeke fűződik ahhoz valakinek 2014-ben Magyarországon, hogy egy civilszervezetet milliós nagyságrendű hozzájárulással tőkésítsen fel? Kitől és milyen viszonzást várhatnak azok, akik az anonimitás biztonságos spanyolfala mögé bújva támogatják a CÖF áldásos tevékenységét?