Szőkén a rőt sövény előtt
Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni keresztfiának lenni: ez nemesi oklevéllel is felért volna a magyar irodalmi életben, mégsem kérkedtem vele a nyilvánosság előtt nagyon sokáig. "Magánúton" azonban mindig is büszkén vallottam magam az életben maradt keresztszülő, Fifi hús-vér, s a meggyilkolt másik keresztszülő szellemi hozzátartozójának.
Csak az a szerencse, gondoltam az elmúlt hónapokban, amikor Fifinél tett látogatásaimat az Ő romló állapota miatt ritkítanom kellett, hogy biztosan nem jutnak el már Hozzá a hírek Radnóti könyveinek elégetéséről, abdai emlékművének ostoba vagy aljas lerombolásáról. Mert már a rádióját sem nyitotta ki, s olvasni már évtizede nagyítóval sem volt képes.
De leírhatatlan gyönyörűség volt Őt - legutóbb még az őszön is - mosolyogni látni. Már nem szavalta el felemelt mutatóujjal Miklós egyik-másik versszakát, vagy valamit az egykor Miklóssal párban istenített francia költészetből, és már nemigen volt kapható egyik-másik egykori barát (Hont Ferenc, Buday György, Müller Miklós és mások) arcélének felvillantására az én kutatómunkám kedvéért, de még így sem feledhető számomra, ahogyan mégis mosolyogni láttam. (Hála legyen a kerület polgármesterének és két, egymást váltó gondozónőjének, hogy nem hunyt el már sokkal korábban.)
Nem a maga közelgő halála aggasztotta, amikor az élet nagy dolgairól volt módom Vele beszélni, hanem mindig a többieké, a sok nagyszerű baráté, akik sorra-rendre eltávoztak mellőle. Még a Nála több évvel korosabb Lossonczy Tamás festőművész is megelőzte a távozásban. Az önsajnálat írmagja is hiányzott Fifiből, sokkal inkább sajnálkozott a többiek sorsa s a világ zaklatott folyása felett.
És furcsamód, Miklósról sohasem a maga keserves özvegysége jutott eszébe (amibe a szemrehányás is bevillanhatott volna: "hogy volt képed egyedül hagyni engem?") - nem, Ő az önzetlen, az önfeláldozó, mindig csak a másikra tekintő szerelem tündéri valóságában élt haláláig. Nem élhetünk örökké, de örökké szerethetünk. Ezt az örökkévalóságot, a szerelemét élte, s éli ma is, biztos vagyok benne.
Hernádi Miklós író, szociológus
Radnóti Fanni és a mi emlékezetünk
Radnóti Miklós magyar ember volt. Zsidó származású - magyar. Úgy vallott magáról, hogy: zsidóságomat soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok, de nem érzem zsidónak magam. A vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért.
Radnóti Miklós magyar költő 1944 novemberének első napjaiban meghalt Abda határában. Nem, nem meghalt: tarkón lőtték. Mint zsidó munkaszolgálatost - legyilkolták. Gyilkosai magyar emberek voltak. Nem németek, nem az SS, hanem valamelyik honfitársunk. Magyarok, amivel szembenézni még hetven év után is oly gyávák sokan.
Múlt szombaton eltávozott az életből Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye. Sokan ismerték, szerették, bár egész életében kerülte a nyilvánosságot, nem vállalt közszereplést. Őrizte férje emlékét, ápolta hagyatékát, viselte hallatlanul nehéz terhét, örökségét. Hiszen nem csak szerelme, hanem társa, barátja és kritikusa is volt a költőnek, ihletője a magyar költészet legszebb szerelmes verseinek. A magyar munkaszolgálat poklában pedig egyetlen köteléke az élethez.
Az internet közösségi oldalait ezekben a napokban egy, a Gyarmati Fanni halálhíréhez csatolt, megtépázott fénykép járja be. Fanni kislánykori képe, amelyet Radnóti zsebében találták meg az abdai tömegsírban, húsz hónappal a halála után. Ott volt az a levél is, amelyet néhány héttel a férje halála előtt adott fel Fanni, egy általa írt imádsággal. "Édes Istenem, nem bírom ezt a szorongást. Segítsd meg őt, légy vele, hogy világos, tiszta legyen a feje és mindenre tudjon felelni…"
Ráleltek a Bori noteszre is, Radnóti utolsó verseivel. Köztük az Erőltetett menettel:
"…s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,/ a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,/ és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,/ s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt,…".
És a Hetedik eclogával: Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,/ horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már/ ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,/ féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod/ íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert/ nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Őrizzük Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni emlékét. Őrizzük a múltat, a mi múltunkat. Ám mielőtt emlékművet állítanánk e múltnak, birodalmi sasnak és ártatlan, szűz, szeplőtelen arkangyalnak, olvassuk a Bori noteszt, s tűnődjünk el egy pillanatra, hogy tiszta legyen a fejünk és mindenre tisztán tudjunk felelni. Gyilkosokat mentegetni hét évtized után is - gazemberség. Mi pedig nem akarunk gazember nép lenni.
Gyurcsány Ferenc, a Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke
Elszívtunk egy cigit
"Jöjjön be, foglaljon helyet, gyújtsunk rá, Szanyi elvtárs! Kér egy kávét? Teát? Süteményt?" - hányszor, de hányszor üdvözölt így Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni, sokaknak Fifi néni. Majd elszívtunk egy-egy cigit. Születésnap, névnap, ám főleg nőnap volt az alkalom arra, hogy meglátogassam. Őt, aki a leges-leghűségesebb ember volt a világon. Leginkább a férjéhez. "Mikor Miklóssal ide költöztünk" - mondta gyakran, csak így, ilyen egyszerűen: "Miklós". Nekem pedig a név Radnóti Miklós költő, Radnóti Miklós utca, Radnóti Miklós Általános Iskola volt, ahová jártam. Ma pedig RaM, a városrész kulturális szentélye.
1998. Választási gyűlés az újlipótvárosi zeneiskolában, nem mellesleg a Radnóti Miklós utca egyik sarkán. A színpadon álltam, első jelöltségem minden zavarával. A szemembe világító lámpa miatt alig-alig tudtam kivenni a kérdezők arcát. Megszólalt egy hölgy, gyönyörű hangon és nyelven. "Radnóti Miklós özvegye" - súgta oda egyik "támogatóm", amely súgás pont annyira volt elég, hogy még jobban verjen a szívem. Megvallom, izgalmamban talán akkor sem ért el a tudatomig a kérdés (ha az volt egyáltalán), a saját válaszomra pedig ugyanúgy nem emlékszem. Valószínűleg dadoghattam. Így utólag is: mit mondhattam volna neki? Ki lennék én, hogy neki bármit is mondjak?
Bárki nézi a korabeli képeket, nem tagadhatja, hogy Gyarmati Fanni fiatal nőként is bűbájos volt. És rendkívül művelt. A korosodás semmit nem vitt el a bájából, a kisugárzásából. Minden értelemben szép volt.
Ám Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni nagyon szép, választékos beszédével volt igazán különleges. Néha az igen kedves, mosolygós, mégis metsző rövid mondataival. 2010 kora tavaszán, nőnapon a szocialista párt esélyeiről beszélt velem, kérdezvén, én miként látom? Reméljük, győzünk - mondtam. Pár másodpercnyi hallgatás után feszes válasz jött: "Nem reménykedni, hanem cselekedni kell, Szanyi elvtárs!"
Mélyen hiszem, hogy az elsőtől az utolsó betűig fejben tartotta Radnóti Miklós minden versét. Tán ő volt az egyetlen ilyen ember a Földön. Egyes írások szerint életben és halálban így viselte el a férje hiányát: "de hát itt voltak a versek!"
Egy évszázad tanújaként most elment. Vitt mindent a férjéhez. Lényének emléke pedig maradt. Nekünk.
Szanyi Tibor, országgyűlési képviselő
A százkét éves múzsa
Milyen lett volna, ha Szendrey Júlia 70 évvel túléli Petőfi Sándort?
Milyen lett volna, ha Boncza Berta 70 évvel túléli Ady Endrét?
Ha Szendrey Júlia 1919-ben és Boncza Berta 1989-ben halt volna meg? Mi mindent éltek volna át és túl?
Gyarmati Fanni 2014-ben halt meg.
Borzalmasan nehéz lehet egy nagy költő özvegyének lenni. A költők rettenetes örökséget hagynak a párjukra: a róluk és nekik szóló verseket. Intelligencia, lelkierő, kifinomult ritmusérzék és ki tudja, mi minden kellett még ahhoz, hogy Gyarmati Fanni sose beszéljen nyilvánosan költő férjéről; hogy megválassza azt a nagyon kevés bizalmasát, akiknek – így Ferencz Győzőnek – a gondjaira bízza a meg nem jelent dokumentumokat, férje naplóját és a sajátját; hogy tudja, melyik dokumentum közreadásának mikor jött el az ideje; és hogy ő, aki közben saját jogán – a Színművészeti Főiskola franciatanáraként – a budapesti értelmiség népszerű alakja volt, hetven éven át sugározza azt a tartást, azt az érzékenységet, azt az emberséget, amely Radnóti róla és hozzá írott versein átragyog.
Szigorúságát mosolygó-ironikus megjegyzésekbe csomagolta. Csomagolóanyagnak ott volt könnyed eleganciával viselt többnyelvű műveltsége. Kedvesen beszélgetett a tacskójával és bölcsen fogadta az öregkort. Most elmegyek Firenzébe, mondta, mert meg fogok vakulni és jól meg akarom nézni magamnak. Ebben a mondatban benne volt a kétezer éves európai kultúrát lélegző kultúrlény és benne volt az ember, aki átélte mindazt, amit olyan megrendítő tárgyszerűséggel ír le Ferencz Győző Radnóti-monográfiájában.
Radnóti gyilkosai magyarok voltak. Ezt a tényt takargatta egykor a kádári titkosszolgálat, és igyekszik ma elhazudni az álságos kormánypropaganda. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni mosolyogva nézett át a hazugságon. Mi, akik egy önmagával tisztába jött és lelkileg megtisztult országban akarunk élni, tiszteljük meg ezt a hetven évnyi derűs nyugalmat azzal, hogy nem hagyjuk elfelejteni az igazságot.
Fábri Péter, író
Özvegysorsok
Gyarmati Fanni neve fogalom a magyar irodalomban, akárcsak József Etelkáé. Mindketten matrónakort értek meg, százegyedik évüket is betöltötték, mielőtt meghaltak. Számomra személyükben szimbolizálták a költészet folytonosságát, hiszen ifjú irodalmár koromban minden követ megmozgattam, hogy kezet szoríthassak Radnóti Miklós hitvesével és József Attila fiatalabbik nővérével. Nem rajtam múlt, hogy ez a vágyam csak felerészben teljesült.
Radnóti özvegyével telefonon sikerült beszélnem, amikor a költővel kapcsolatos emlékeire kíváncsian találkozót kértem tőle. Elutasított, mondván: az irodalmárok érjék be a versekkel, azokban minden fontos történés benne van. Később másoktól is azt hallottam: senkinek nem ad interjút, óvja a magánéletét, kínkerülő magányában nem kívánja újra meg újra föltépni a sebeit, s fölidézni mindazt, amit munkaszolgálatban meggyilkolt férje hűséges társaként, majd hosszú özvegysége során átélt.
József Etelka, dr. Makai Ödönné azonban készségesen megnyílt előttem. Ő gyermeki lélek volt, bárkinek szívesen mesélt testvéreiről, és századszor is sírva idézte föl az utolsó, végzetes estéjüket Szárszón. Sajnos, már nem érhette meg fivére centenáriumát, amelyre oly nagyon készült.
A Radnóti-díjas "Fifi nénit" azonban méltán keseríthette el, hogy pár évre a 2009-es Radnóti-centenárium után újra az elaljasult kor szelleme kísért, s nem tudja megvédeni férje szellemi hagyatékát, amelyet oly nagy gonddal és felelősséggel ápolt. A körülményeket figyelembe véve nem is csodálhatjuk, hogy nem tékozolta bizalmát.
Valachi Anna, irodalomtörténész
