Nemrég, a Népszavában "Az emlékezet törlése?" címmel napvilágot látott írásában Szanyi Tibor szocialista képviselő úr jogos emlékezetpolitikai kérdésekre irányította rá a figyelmet.
Közelmúltunkban különös figyelem vetül a nemzeti emlékezet-kultúrára, a jelenlegi hatalom különösen rajta tartja ujjait az emlékezet-politika "ütőerén". A megemlékezések korában élünk. Nekünk, magyaroknak különösen van erre érzékünk. Joggal! Többségében olyan emlékhelyeink vannak, amelyek a nemzeti gyász színterei. Forradalmaink, világháborúink elesettjeinek, s hozzájuk kapcsolódó nevesebb sorsformáló személyiségeinek sírhalmai parancsolnak tiszteletet az ország minden részében.
Az 1989 utáni rendszerváltoztató időszak alatt nemzeti emlékeink őrzését, megbecsülését illetően több nemes kezdeményezés révbe ért, s lássuk be, számos olyan volt, amely nem. A legintenzívebb, legkiemelkedőbb, legeredményesebb talán az 1848/49-es polgári forradalom és szabadságharc emlékezetéhez köthető emlékhelyek felkutatása, karbantartása volt. Ennek legharcosabb szorgalmazója elsősorban Ráday Mihály és a történész Katona Tamás volt, akik számtalan helyet tártak fel, számtalan pusztuló emlékre irányították rá a figyelmet, vagy hozatták helyre már-már omladozó állapotukból. Számtalan településen az országban lokálpatriótáknak, a honismeret lelkes munkásainak - mára már igencsak megőszült, de megbecsülésre méltó, társadalmi munkában tevékenykedő embertársunknak - köszönhetően nyerte vissza régi állapotát, talált gondozókra egyes 1948-as, vagy XX. századbéli honvéd, közéleti gondolatformáló, sorsot alakító múltbéli személyiség sírhalma.
Volt, van, ahol ezek gondozását aztán kompletten vállalta fel egy-egy falu, egy-egy helyi közösség, egy-egy iskola, vagy felekezet. Tisztelet nekik!
Azt hiszem, jól van az úgy, ha alulról jövő, civil, társadalmi kezdeményezések élednek a nemzeti emlékezet, a nemzeti örökség fenntartása érdekében. Jól van az, ha egyesületek, klubok, asztaltársaságok alakulnak, s önként vállalják fel "nemzeti panteonunk" neves személyiségei emlékének tiszteletét, síremlékeik, szobraik, tábláik ápolását, karbantartását. Jól van ez így, mert amíg ezt a lelkesedés nem lankad, addig tudunk önállóan, szabadon, tiszta hazafiassággal, a valódi közösségi összetartás, közösség-megtartás tudatában élni. "Lent" szépen működnek ezek a mozgalmak, "fent" azonban az államosítás mind nagyobb teret igyekszik hódítani magának. Igaza volt Ráday Mihálynak, amikor a Nemzeti Panteon Alapítvány ügyéért kardoskodott. Talán ma is elég lenne nemzeti emlékeztetünk ápolására ez a civil szervezet.
Nemzeti panteonunkba mindenki beletartozik. Egyet lehet érteni Sanyi Tibor képviselővel, aki Garami Ernő síremléke kapcsán hívta fel a figyelmet nemzeti emlékezetünk "kiahagyásaira". Igen, nemzetünk halottjai közé tartozik Garami is, és még sokan mások. Pár esztendeje az egykori honvédelmi államtitkár, Vadai Ágnes, a MEASZ megalakulásának 65. évfordulóján, a Stefánia Palotában elmondott ünnepi gondolatai közt is érintette, hogy a nemzeti emlékezet nem feledkezhet meg a magyar antifasisztákról sem. Nemzeti emlékezetünk szerves részei a második világégés kezdete előtt és alatt élt, politikailag másként gondolkodó honfitársaink is, az alakulatukat elhagyó katonák, a menekülteket bujtató polgárok, a kisegyházak tagjai, a haza felszabadításáért fegyverrel harcoló, életüket áldozó hősök. És természetesen az üldözött, megalázott zsidóság is.
Nem lehet szelektív egy nemzeti emlékezet. Bizony "nem silányulhatnak eleink porosodó folyosói képekké", s nem csak azokról volna szabad hivatalosan tanítani, beszélni, akik éppen az aktuális politikának kedvesek. Másokról meg kevésbé, vagy egyáltalán, s e hivatalosan "kegyesztettek" nyugvóhelyeit, emlékjeleit az enyészetnek hagyni. S nemzeti emléknapjaink sorában, állami szinten kellene emlékeztetni a Köztársaság Napjára is, de évente fejet lehetne hajtani a hivatalosságok részéről a Petőfi-kitűzőket viselő 1942-esek, a háborúellenes béketüntetők, a társadalmi haladás példaadói előtt is, akiknek nem véletlenül járt üldöztetés az akkori hatalomtól. Úgy, mint a fiatal elektromérnök Schönherz Zoltán, a lelkipásztor Remete László, a szenvedélyes újságíró-politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre, az aradi tábornokokhoz hasonlító, az ugyancsak független Magyarországért mártír Kiss János, Nagy Jenő, Tartsay Vilmos nevének ma is el kellene hangozni a megemlékezések során. Ki tudja mikor került piros-fehér-zöld szalaggal átkötött babérkoszorú az ő sírhalmukra vagy az V. kerületi, Petőfi téri, Pátzay-féle emléktábla alá nevesebb hivatalosságok kezéből?
Igazak Kölcsey sorai: "Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzetét gyilkolja meg." Emlékezni tudni kell!
