Az az őrjítő, rajongásra és haragra egyaránt képes nő, akire ehhez a sajátos darabhoz éppen szükség van. Händel áriákból állította össze a laza szövésű, úgynevezett opera-pasticciót Thomas Hengelbrock, a historikus zenélés legendás apostola, aki hegedűművészként, zenetudósként és karmesterként egyaránt ismert.
Ezúttal az utóbbi minőségében volt jelen. Ő ugyancsak karizmatikus. Telivéren szól az általa alapított Balthasar-Neumann-Ensemble, amiben korabeli hangszereken játszanak kiváló muzsikusok. Az első részben adtak Bachot és Telemannt és már akkor sokan elvarázsolódtunk.
A másodikban következett Händel, az említett opera-pasticcio, melynek férfi hőse Rinaldo megszemélyesítőjeként a szintén nemzetközi rangú Steve Davislin volt. Lindsey-vel együtt bejátszották a Zeneakadémiát, díszletek nélkül is, operaházban, színházban érezhettük magunkat.
Az elsőrangú zenekar mögött is flangáltak szerelmetesen, vagy éppen elhidegülve, bebarangolták a pódiumot. Hengelbrock is szerelmetesen nézett rájuk, látszott, hogy ő szintén élvezi, amit csinálnak. Ez a régi zene nagyon is élőnek hat, és szervesül az énekesek játékával.
Amikor a Bécsi Állami Opera a Művészetek Palotájában díszletek, jelmezek nélkül előadta a Don Giovannit, ámulhattunk, hogy így is mennyire teljes az élmény. Ahogy most is az volt, mert érzékenyen összeolvadt az énekesek és a muzsikusok játéka.
Átélhettük, hogy férfi és nő milyen csodákra és rémségekre képes egymással. Hengelbrock a totális boldogság és a teljes letargia szélsőséges érzelmeit hozta ki belőlük. A háromnegyed háznyi közönség nem győzött ünnepelni.
