Sós Ágnes Szerelempatak című rendezése, egy sajátos hangvételű dokumentumfilm a szerelemről és a vágyakozásról, amely a romániai vidéken egy magyar ajkú falucskában készült, és szereplői felett már jócskán elszállt az idő. A 80 év feletti, javíthatatlan romantikus özvegy parasztemberről, Feriről szól, aki szerencsét próbálva, újra nősülni szeretne. S ahogy sorra látogatja a falu özvegy asszonyait, megnyílik előttünk egy világ, melyről soha senki nem beszél, főleg ebben a szép korban.
Bölcsességben megérett, de a fiatalságot máig őrző, szeretni való falusi öregek hétköznapjain keresztül lassacskán feltárulnak előttünk az élet legmélyebb, legintimebb és talán legfontosabb élményei… s ki hinné, hogy a szerelem, s vele a testi szerelem hol boldog, hol drámai pillanatai. S mindez oly humorral, bájjal, hogy lassacskán már azt sem tudjuk, mi csal könnyet a szemünkbe: a humor, a meghatottság vagy a megrendülés, hisz a komikum mögött gyakran drámai élethelyzetek, egy elmúlt kultúra szépségei illetve gyötrelmei rejlenek.
„A hazai premiervetítésen a nézőtéren ülve a reakciókból azonnal éreztem, hogy az ízes magyar nyelv minden apró finomsága igazán itt jött át. Óriási élmény azt érezni, hogy az emberek kortól, beállítottságtól, társadalmi helyzettől függetlenül mennyire hálásak, ha olyan élménnyel gazdagodhatnak, amelyre egyénként a hétköznapokban nincs lehetőségük. Hallva a nézők őszinte felszabadult kacagását, vagy a mély csöndeket, s látva a vetítés után a mosolygó arcokat, az ember igazán úgy érzi, hogy már nem élt hiába. Együtt tudtunk örülni valaminek, amelyet a film közvetített, és ez nem kevés” – nyilatkozta a rendező, Sós Ágnes.
S hogyan jött az ötlet a film elkészítéséhez?
- Mindig is vonzódtam a komoly élettapasztalattal, bölcsességgel megáldott idős emberekhez, akik már kellő távolságból látnak rá a dolgok lényegére, tudják mi a fontos és mihez képest - mondja Sós Ágnes. - Ez a bölcsesség és intelligencia szinte mindig nyíltsággal, bájjal és gyakran humorral párosul. Órákat tudok ülni és hallgatni főleg falusi, a szó legnemesebb értelmében vett „egyszerű” embereket. Meg aztán a természetért is élek, halok és a szerelem, érzékiség sem hiányzik sem az életemből, sem a filmjeimből. Na, ha ezt mind jól összekavarjuk, akkor talán érthető, hogy az alapötlet egyszerűen „kipattant” a fejemből. Foglalkoztatni kezdett, vajon el tudnám-e meséltetni és a hétköznapokon át egy filmben megmutatni azt, ami ezeknek az idős parasztembereknek az életében valaha egy igazi tabu téma volt, mégpedig a testi-lelki szerelem legintimebb élményeit, olykor édes, olykor pedig kín-keserves tapasztalatait. A múltban és öreg koruk ellenére a jelenben.
Három éven át tartott a forgatás. Csak kihívások voltak, de a legnagyobbak egyike, hogy – nem először a filmjeimben – a nekem oly kedves szereplőimmel olyan kapcsolatba kerüljek, hogy a kamera előtt merjék élni életüket, merjék elmondani, amit talán még soha, mindeközben biztonságban érezzék magukat, ne érezzék azt, hogy visszaélek ezzel a helyzettel. Kollégáim kérdezték tőlem a forgatáskor: „De hát miért mosolyognak mindig ezek az öregek?”- magam is el kellett gondolkodjak… Azt hiszem azért, mert minden létezőt megéltek, sok mindenen keresztül mentek, tudják mi a szenvedés, és nagyra becsülik az ÉLET-et. Tudnak örülni, mert tudják mihez képest. A másik, hogy nem gondoltam, hogy a vágy, amíg élünk, velünk él, hogy a keserűség is humorban tud idővel feloldódni, ha az ember már kellő távolságból tekint rá, hogy a sokat megélt ember már nagyon tudja mi az érték.
