Nem kell hosszasan bizonygatnom: nem vagyok a Fricz Tamás által szervezett "Szellemi Honvédelem" mozgalom tagja. Nem vettem részt a "szellemtársaknak" szólított tagok összejövetelén sem. Csak a sajtóból értesültem arról, hogy a szellemi honvédelem jegyében le kell csapniuk mindenfajta "gyalázatos sajtócikkre", ami a nemzetet, értsd: az Orbán-kormányt támadja.
De ha tag lennék, félreverném a harangot. Most aztán tényleg szükség van szellemi honvédelemre, nem egy gyalázatos írás, hanem egy gyalázatos hallgatás ellen. Halottunkról: Jancsó Miklósról van szó. Még az is tudja, hogy a nemzet legnagyobbjai közé tartozik, aki nem nézte filmjeit. Az ember azt hinné, hogy egy olyan kormány, amely úton-útfelen lobogtatja állítólagos nemzeti elkötelezettségét, és azzal veri a mellét, hogy az ország milyen jól teljesít, fejet hajt majd a nemzeti értéket teremtő teljesítmény előtt.
A Népszavában is olvashattuk: nem így történt. Magyarország vezetőinek egy szava sem volt, csak a pitiáner, sunyi csend. Ahogy ez a kurzus egyetlen irodalmi Nobel-díjasunkat kiiktatta a nemzetből, ahogy a másik Kertészt: Kertész Ákost hontalanná tette, ugyanúgy nem érzi magáénak Jancsót sem. A két Kertésznél még azt hittem, sima antiszemitizmusról van szó, nem mintha ez bármire mentség lenne. Most kiderült: senkit sem szeretnek, akinek - hogy egy Jancsó film címét kölcsönözzem - "lámpást adott az Úr a kezébe Pesten".
Mert nem hiszem, hogy egyszerű hivatali slendriánságról van szó. Nem hiszem, hogy bokros teendői miatt nem szólalt meg sem a miniszterelnök, sem a köztársasági elnök, sem a miniszter. Annak a tárcának a minisztere, amelyet ráadásul hivatalos neve szerint az "emberi erőforrások" gazdájának neveztek ki. A magyar művészet toplistáján szereplők ezek szerint nem képeznek emberi erőforrást. A halálhír után három nappal a miniszterelnök összesen majdnem egy órát beszélt a parlamentben. Fűről-fáról, gyakorlatilag mindenről, amit említésre érdemesnek tartott. Jancsó halálát, a nemzet gyászát nem tartotta annak. Istenem, az ő feje sem káptalan. Bezzeg a világlapok és világnagyságok sora tisztelgett az életmű előtt.
Amikor egy szocialista képviselő a parlamentben mégiscsak megemlékezett a közös veszteségről, kiderült, hogy a veszteség nem is annyira közös. A Jancsó Miklóst méltató szavakat csak a demokratikus ellenzék tapsolta meg. Szemben velünk a Fidesz és a KDNP merev arccal, némán ült. Úgy látszik: tartottak attól, hogy Jancsót tisztelni pártellenes magatartásnak minősülhet. Vagy hallgattak Kerényi Imrére, aki szerint a törvényalkotók külön kasztot képeznek. Őket nem érintheti holmi közember művész élete és halála. Kerényi a soproni gimnazistákat okította így: "A törvényalkotók kasztja, az minden társadalomban egy külön réteg, egy fejlett réteg, egy úgynevezett vezető réteg, innentől lefelé van az állampolgár különböző fejlettségi fokozaton."
Tőlük lefelé, a különböző fejlettségi fokozatú állampolgárok a maguk elmaradottságában másképp látták a dolgot. Az internetes fórumok tele voltak felháborodással az ország vezetőinek hallgatása miatt. Idézek néhány bejegyzésből: "Ma reggel meghalt egy Magyar Óriás", "De törpéknek nincsenek könnyeik. A törpék nem szeretik az óriásokat." "Értem, hogy csak egy szegény korlátozott hatáskörrel rendelkező miniszterelnök vagy, de egy részvétnyilvánítás talán kijárna a valaha volt egyik legnagyobb magyar filmrendezőnek, arra azért még csak telik."
Hát nem telt. Csak többnapos késéssel adott ki egy nyögvenyelős közleményt - na nem a kormány, nem a köztársaság feje, nem a miniszter, hanem a minisztérium protokoll főosztálya. Ez is csak a száraz életrajzi adatokat rögzíti, nemhogy jelképes könnye, de méltató szava sincs. Hiányzik belőle a "sajnáljuk", "gyászoljuk", "nagy ember volt", vagy bármi hasonló. Hiányzik, hogy nem pusztán egy minisztérium, hanem a "nemzet halottja". Ja, bocsánat, majd elfelejtettem, utóbbi Nyírő volt. Ennyit a temetésekről.
Persze, értem én. Jancsó egy percig sem hagyott kétséget demokratikus, szabadelvű, szolidáris világszemlélete felől. Darabot vitt színre Horthy Miklósról mindennek ellentmondva, amit a rezsim ma sugall a főkormányzóról. Önmagát olyankor is vállalta, amikor éppen nem "fényes szelek" fújtak. 2010 március 15-én fázós, szomorú, a biztos vereség tudatában összebújó ünnepe volt az MSZP-nek. De arra mindenki felkapta a fejét, amikor az utcai kivetítőn három mester: Jancsó Miklós, Petrovics Emil és Huszár Tibor szólt hozzánk. A rendezvény előtt alig mertem őket felkérni a szereplésre. Első szóra igent mondtak. Akkortól tudtam, hogy van remény.
Olyan kincseink vannak, amelyektől, akiktől nem lehet minket megfosztani. De nem bántam volna, ha ezt a kincset köztulajdonba veszik. Ám Jancsónak a hatalom szemében nem a meggyőződése az egyetlen bűne. Bűne, hogy autonóm, bűne, hogy megvásárolhatatlan. Bűne, hogy független, hogy a szabadságát nem lehet korlátozni. Bűne, hogy a bokájáig sem érhetnek. Bűne, hogy jobban tudja, mi a nemzet, mint ők. Bűne, hogy a filmjei helyette is beszélnek. Csak egyiknek a címét idézném: "Kelj fel komám, ne aludjál!" Ideje felébrednünk.
