Tragikomikus, hogy kétezer év elmúltával a Magyar Nemzet publicistája jóvoltából, a Wall Street farkasa, az új Scorsese-film kapcsán ismét eljutottunk a démonizáláshoz. A szerző minapi írásában bibliai átkokat szór az alkuszok, a tőzsde világára, a "kőgazdag" spekulánsokra, akik nemcsak kábítószer-függők, erkölcstelenek, hanem még gyilkos támadásokat is indítanak a kicsiny, szegény országok ellen. A moziba járó, nehéz felfogású nézőnek - ha nem tudná -, el is kell magyarázni, hogy ez utóbbiak mi vagyunk.
Az újságcikk szerzőjének végkövetkeztetéséről azután az olvasónak már nehéz eldöntenie, hogy sírjon-e vagy inkább nevessen. Ez ugyanis így szól: "Ajánlom ezt a filmet azoknak is, akik nem fogják föl a magyar kormány küzdelmeinek okát az alkuszvilág uralma ellen, közte azoknak a politikusoknak is, akik a 'nagy élet' szirénhangjaitól elkábulva nemigen ügyelnek arra, hány mandátumot veszíthet el miattuk a jobboldal."
"Perverz" újraelosztók?
A Wall Street farkasa amúgy - eltérően a joggal klasszikussá vált elődjétől, az Oliver Stone által rendezett Tőzsdecápáktól - nagyon közepes film. Elsősorban azért, mert a világhírű rendező kísérletet sem tesz a valóság e különleges szeletének bemutatására. Meg sem próbálja elérni, hogy legalább valamit megértsünk a pénzügyi világháló működési zavarairól és az elhúzódó gazdasági válság tényleges okairól. Egy művészfilmtől természetesen nem kérhetők számon szakmai mélységek, de az azért kevés, ha csupán a nézők zsigereire kíván hatni.
Ehhez persze elegendő a hollywood-i giccsek jól bevált receptje: andalodjunk el a szupergazdagok életkörülményein, s a végén úgyis mindig az igazság győz - jelen esetben a naponta metróval utazó FBI-ügynök juttatja rács mögé a gonosz spekulánst. A film így nem is kínál többet szép meztelen nők, kábítószeres orgiák, csodaautók és jachtok látványánál, na meg Oscar-esélyes szereplési lehetőséget biztosít a sármos Leonardo di Caprio-nak. A képsorok azonban elsősorban a pszichiáterek, vagy a kábítószer-függők gondozói számára lehetnek tanulságosak, ami persze önmagában sem lebecsülendő. Igaz ők - többnyire elfoglalt szakemberek lévén - utólag biztosan sajnálni fogják, hogy három órát szántak egy ilyen mozira.
A Népszabadság tudósítása szerint látszólag Könyves Kálmánnal ért egyet Surányi György is. A volt jegybankelnök egy konferencián ugyanis cáfolta azt a "tévhitet", hogy az elmúlt évtizedekben neoliberális szellem érvényesült volna a nagyvilágban. Szerinte "ellenkezőleg, a perverz, az egyenlőtlenséget növelő újraelosztás laza fiskális politikájával" magyarázható, hogy a szegények részesedése a megtermelt jövedelmekből drámai mértékben csökkent. A pénzügyi szakértő szerint a feltétel nélküli alapjövedelem éppen ehhez képest jelentene fordulatot.
Jóllehet egymástól meglehetősen távoli közszereplőkről van szó, e két markáns véleménynek mégis van egy közös vonása. Az élvhajhász brókerek pellengérre állítása, vagy a - neoliberalizmustól független - újraelosztás kárhoztatása ugyanis egyaránt félrevezető. A pénzügyi piacokat, majd a globális gazdaságot is romba döntő 2008-as válság terheit a világon mindenütt az adófizetők viselik. Ezt a helyzetet azonban nem egyszerűen a gonosz alkuszok, vagy a "perverz" újraelosztók idézték elő.
Ami senki által nem vitatható tény: az elmúlt három évtizedben drámai mértékben változtak meg a tőke és a munkavállalók, valamint a hitelezők és az adósok közötti jövedelemelosztási viszonyok. Állítólag még a mostani davosi világgazdasági fórumot is sokkolta az a jelentés, amely szerint mindössze 85-en birtokolnak akkora vagyont a világon, mint amivel bolygónk szegényebb fele, mintegy 3,5 milliárd földlakó összesen rendelkezik. Egy másik példa: a baloldalisággal aligha vádolható "The Economist" ezévi januári számában arról ír, hogy az amerikaiak leggazdagabb 1 százalékának részesedése az USA által megtermelt összjövedelemből a hetvenes években még csak 9 százalék körül volt, napjainkra ez az arány már 22 százalékra emelkedett.
Mások "államtalanítanak"
Nehéz elhinni, hogy egy ilyen méretű jövedelmi szakadék független lenne a neoliberálisok több évtizedes államellenességétől. A gazdagok azért válhattak/válhatnak még gazdagabbá, mert egy recesszióval küszködő világgazdaságban a "nyertesek" gyarapodása csak az egyre növekvő számú vesztes rovására történhet. Még inkább ez a helyzet, ha az állami újraelosztás korrekciós mechanizmusai jó harminc éve éppen a tudatos értékválasztás miatt nem, vagy alig működnek.
Ez a világtendencia azonban nem magyarázható önmagában a bankárok mohóságával. Sokkal mélyebb, strukturális átalakulásról van szó, mindenekelőtt arról, hogy a kapitalizmus történetében jelentős filozófiaváltásra került sor. A neoliberalizmus három évtizedes hegemóniáját már csak azért sem érdemes vitatni, mert ennek részletes leírásával ma már könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik. A francia Pierre Dardot és Christian Laval például A globálrezon című új könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a jelenlegi válság gyökerei tulajdonképpen a hetvenes évtizedekig nyúlnak vissza. Ekkor ért véget ugyanis az a hosszú gazdasági fellendülés, amely a II. világháború befejezése óta töretlennek tűnt. A gazdasági növekedés lelassult, az infláció kétszámjegyűvé vált, ráadásul az olajárak is az egekbe szöktek.
Miután a vállalkozások profitja is jelentősen csökkent, bekövetkezett a "nagy fordulat", vagyis a tőkeérdekek érvényesítése minden másnál fontosabbá vált. A Margaret Thatcher és Ronald Reagan által fémjelzett neoliberális politikai program teljes szakítást jelentett a korábbi keynesiánus gazdaságpolitikai módszerekkel, és egyúttal felmondta a fejlett európai országokban évtizedek óta érvényes "szociáldemokrata kompromisszumot" is. Ennek lényege az volt, hogy az akkor még erős baloldali pártok és szakszervezetek folyamatosan egyeztettek a munkáltatókkal, hogy a tőke jövedelmezősége ne szakadjon el túlságosan a reálbérek növekedésétől, miközben az állam a kompromisszumok szabályozási kereteit igyekezett biztosítani.
Jó harminc éve annak is, hogy Keynes követői helyett Milton Friedman és Friedrich Hayek váltak "divatos" szerzőkké. Szerintük az állam egyetlen makrogazdasági feladata az infláció leszorítása a szigorú költségvetési és monetáris politika eszközeivel. Minden mást az önszabályozó piacra kell bízni, ezért minden területen liberalizálni, deregulálni és privatizálni, röviden "államtalanítani" kell. Mindez párosult a szakszervezetek elleni kemény támadásokkal (Thatcher), illetve a "jóléti vámszedők" elleni demagóg kampányokkal is (Reagan). A monetáris szigor, a kamatlábak folyamatos emelése teljesen átrendezte a korábbi jövedelmi viszonyokat. Az eladósodott országok például egyre kedvezőtlenebb feltételekkel juthattak újabb hitelekhez, s nem véletlen, hogy a nyolcvanas évektől már jóval többet fizettek vissza hitelezőiknek az eredeti tartozásoknál.
Az adósok fegyelmezését szolgálta a hírhedtté vált "washingtoni konszenzus", vagyis az a követelményrendszer is, amely a szigorú pénzügypolitika mellett - a hitelekért cserébe - azt várta el az adósoktól, hogy teljes mértékben megnyissák piacaikat a fejlettebb versenytársak előtt. Végül a tőkeáramlás globalizációjának utolsó akadályait is elsöpörte a szocialistának nevezett gazdaságok összeomlása. A privatizáció pedig - különösen a volt Szovjetunióban és korábbi csatlós-államaiban - alig volt több a centrum országok brutális piacszerzésénél és az új elitek "eredeti tőkefelhalmozását" biztosító kétes ügyleteknél.
A szabályozatlanság átka
Boszorkányüldözés helyett nemzetközileg összehangolt cselekvésre lenne szükség. A politikai boszorkányüldözés a pénzügyi világháló korában végképp anakronisztikussá vált. Gondoljunk bele: a világgazdaság felét alig 150 globális cég uralja, s ezek többsége már nem a reálgazdaságban, hanem a pénzügyi szektorban tevékenykedik. A pénzügyi tranzakciók százmilliói egy folyamatosan üzemelő, globális online hálózat közvetítésével jönnek létre, s a részvények, államkötvények, devizák árfolyamáról már régóta nem a nemzetállami politikusok döntenek.
A tőzsdei alkuszok lépéseit azonban nem a kábítószer vagy a meztelen nők iránti vonzalmuk, hanem a pénzügyi befektetőik konkrét megbízásai diktálják. Ez utóbbiak bármikor dönthetnek úgy, hogy kivonulnak a közép-európai térségből. Akkor például, amikor az amerikai jegybank beszünteti a pénzkínálat mesterséges bővítését. A tőkekivonás oka azonban nem a brókerek kéjsóvár gonoszsága, hanem az lesz, hogy a tényleges döntéshozók már nemcsak az állampapírok után fizetett viszonylag magas kamatokra, hanem a fogadó országok megnövekedett kockázataira - többek között - a felszámolt jogbiztonságra is figyelni fognak.
A "nagy fordulatnak" tehát történelmi, gazdasági és politikai okai egyaránt voltak, s ha bármin is változtatni akarunk, nem elég egyes brókerek erkölcstelenségén vagy úgy általában a perverz újraelosztáson keseregnünk. 2008-ban amúgy nem a költségvetési politikáért felelős "államok", hanem a szabályozatlan kaszinókapitalizmus döntötte romba a pénzpiacokat szerte a világon. A "papírgazdaság" pusztítása azonban jogi eszközökkel még mindig korlátozható lenne: az Európai Unió jogalkotói például élen járnak a szabályozási megoldások keresésében. Arra is számos szakmai megoldás létezne, hogy a globális tőkemozgásokat, például az off-shore központokat nemzetek feletti pénzügyi szervezetek ellenőrizzék, miután erre a nemzeti bankfelügyeletek teljesen alkalmatlanok.
Ezek persze bonyolult szakmai és politikai problémák, amelyek megoldása csak széleskörű nemzetközi összefogás esetén lehetséges. Ebben azonban a "boszorkányok" üldözése, vagy a neoliberalizmus tagadása biztosan nem segít.
